Mind fölibé a folyékony-tiszta, a súly-nem-igázta
aethert rakja, amelyben a földnek semmi salakja.
Mind e határaikat csak alig rendezte szilárddá -
és, mik a nagytömegű halmaznak alatta lapultak,
kezdtek az égen a csillagok is fölfényleni forrón.
S hogy ne legyen tájék eleventől árva, az égi
térre a számos csillagkép, a sok istenalak lép;
csillámló halakat befogad, helyet adva, a hullám;
föld vadnak, rezgő levegő madaraknak ad otthont.
Még egy fennköltebb s mindnél okosabb eleven lény
volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát.
S ím, ember született; kit formált isteni magból
tán az az építő, a világot szebbre teremtő,
vagy rokon ég magvát tartotta meg ebben a fönti
légtől csak nemrég különült, csak imént alakult föld;
mit víz habjaival vegyitett fia Iapetusnak,
és mintázta a mindenen-úr magas égilakókról.
Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre,
embernek fölemelt orcát és adta parancsát,
hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen.
Így, mely imént nyers volt s formátlan, a föld sosemismert
emberi orcákkal vált végül tündökölővé.
A VILÁG NÉGY KORSZAKA. A GIGASOK
S lett legelőbb az aranykorszak, mely nem fenyitéstől
s törvénytől, hanem önként folyt becsületben, erényben.
Félelem és megtorlás nem volt, felszegezett érc
bősz szót nem mutatott, a tömeg nem nézte riadtan
esdve a bíráját, bírátlan volt kiki biztos.
Bérceiről a fenyő, bebolyongani távoli tájat,
nem szállt még le a hömpölygő habos árra, kivágva;
senkisem ismert még más partot, mint a magáét.
Városokat meredek mély árkok még nem öveztek;
görbe, rezes hadikürt s hosszú haditrombita nem szólt,
nem volt harci-sisak, sem kard: katonák hada nélkül
élt biztonságban minden nép, lágy nyugalomban.
Ember nem kötelezte, kapák s eke föl se sebezte,
és mégis megadott a mező mindent maga önként;
mind megelégedvén a magától-lett eledellel,
vackort gyűjtöttek, hegyi epret szedtek az erdőn,
és somot és szedret, mely tüskés cserje között csüng,
s mit hullat Jupiter terebélyes tölgye, a makkot.
Elnemenyésző volt a tavasz, langy lengedezéssel
mag nélkül született szirmot simogattak a szellők.
Majd meg a fölszántatlan föld meghozta gyümölcsét,
szűzi mező sárgult sok súlyos búzakalásszal;
egy folyamár tejjel, nektárral folyt le a másik,