Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

szólni a férfiuhoz, lesütött szemeit betakarná
kézzel, hogyha kezét nem fogná lánca lekötve;
egy volt, mit tehetett: bőséges könnyeket ontott.
Többszöri kérdésére, nehogy még hinni lehessen,
hogy bűnről hallgat, megmondja nevét meg a földjét,
s hogy szépségében mint bízta magát el az anyja;
s még szava végéhez nem is ért, mikor ím a hab árja,
felzubogott, s a nagy árból szörny magasult ki elébük,
s tág tükrére terült mellével a tengerözönnek.
Jajgat a lány, fölsír; odafut bús apja meg anyja,
mindkettő nyomorult, de bizony több okkal az anyja.
Semmi segítséget, csak könnyet hoznak, e búhoz
méltón jajdulnak, s a bilincses testre borulnak.
Mondja a vendég most: "Zokogásra időtök elég lesz
később is, de segítséget csak e pillanat adhat.
Hogyha e lányt én megkérném, Perseus, Jupiternek
sarja s a lánynak, kit börtönben arannyal anyává
ő tett, kígyófős Gorgo megölője, ki bátran
járom a tág levegőt, szárnyam suhogatva az égen,
vőnek előbb vennétek, mint mást, biztosan érzem;
érdemem is van elég, csak az ég pártolja a vágyam:
s őt megmenti vitézségem - de legyen feleségem."
Így (ki habozna?) megegyeztek; s hogy megtegye, kérték,
s még országukat is hozzá hozományul igérték.
S íme, miként habokat hasogat hegyes orral a gálya,
míg izzadt fiatal sok kar viszi-űzi lapáttal,
szüggyel a víz árján ugyanúgy túrt árkot a sárkány,
s annyira volt csak a sziklától, mint lég magasán át
megcsavarintva az ónt baleári parittya hajítja.
Most a talajt lábbal löki el nagy gyorsan az ifjú
s száll fel a fellegekig. Meglátta a férfiu árnyát
víz tükörén az a vad, s kezd vívni a víz-szini árnnyal.
Mint Jupiter sasa puszta mezőn meglátja, miképpen
sütteti kék kígyó Phoebus sugarával a hátát,
s rácsap a háta mögül, s hogy vad feje vissza ne vágjon,
vájja mohó karmát pikkely-teli tarka nyakába:
Inachides ugyanúgy surrant le a híg levegőből,
tört a dühös szörnynek hátára, s a fegyver acélját
görbült markolatig, be a jobb marjába meríti.
Súlyos sebben a szörny olykor fel a légbe vetődik,
olykor a vízbe bukik, forog is, mint nagydühü vadkan,
mit körüláll az ebek falkája s ugatja, riasztja.
Tér ki veszett harapása elől gyors szárnnyal az ifjú:
s hol csigahéjakkal telenött hátába, hol oldalt
csontja közé, majd meg, hol hallá kezd alakulni
vékony farka, suhintja belé sarlója acélját.
Bíbor vérpatakot tajtékzik torka a szörnynek.
Szárnyai fecskendő rút vértől elnehezülnek,
s átázott bokatollaiban sem bízhat a bajnok:
tenger alól kibukó kőszirt tetejét veszi észre,