Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

veszni mikor kifeszült, hacsak az nem kell, te kegyetlen,
néked, hogy tegye is, mert vígasz néked a gyászunk.
Tán nem elég, hogy előtted volt lekötözve a lányom,
s néki segítséget, jegyes és nagybátya, nem adtál:
még sajnálod is azt, hogy más szabadítani támadt,
s díját elvennéd? Ha e lány neked oly nagy ajándék,
vetted volna a szikláról le, hová kiszögeztük.
Hadd vigye most, ki megadta, hogy aggkorom árva ne légyen,
és kihez érdeme és az adott szó már köti; hidd el:
biztos vég elibé, nem elébed emeltük e férfit."
Semmit nem felel az; csak rá s Perseusra tekintget:
mert még nem döntött, melyikükbe röpítse a fegyvert;
nem habozik hosszan, de heves harag-adta erővel
megcsóvált gerelyét Perseusra hajítja, hiába.
Áll az a pamlagban, Perseus pedig ellene pattan,
visszahajítja vadul kelevézét s véle a mellét
át is verné már, Phineus ha nem illan az oltár
háta mögé, s az méltatlan nem védi a vétkest;
hasztalan így se röpült a gerely, Rhoetust fejen érte.
Ez lerogy, és a vasat csontjából tépi ki tüstént,
ráng vonagolva, az asztalokat telefröcsköli vérrel.
Most azután a tömeg féknélküli dúlt dühe felgyúl,
röppen a fegyver, s van, ki "Halál", kiabál, "az apósra
és a vejére, halál Cepheusra!" Kifutva a házból,
égre kiált Cepheus: "Jól tudja a Jog meg a Hűség,
s vendégvédő isteneink: tiltottam e harcot."
Hadriadó Pallas pajzzsal fedi-védi az öccsét,
s ad neki bátor erőt. Egy Athis nevü indus is állt ott,
gangesi Limnaee, mint mondják, szülte a tükrös
víz mélyén; az alakja csinos, remek öltözetével
még szebb volt, s még csak kétszer nyolc évei száma;
járt Tyrus-adta, aranycsíkkal körített köpenyében;
ékesitette nyakát szinarany nyaklánca, körívű
fésüje fogta körül mirrhás, sikamos hajafürtjét.
Távoli tárgyat is átszögezett kelevéze-kivetve,
kézívét pedig ennél is jobban feszitette.
Néki, mikor hajlós szaruját görbíti kezével,
Perseus, oltárról lekapott füstös nagy üszökkel
verte be orcáját, húsába keverte a csontját.
Ezt amikor gyönyörű arcát vérben veti-hányja,
látja az asszir hős Lycabas, hű tábori társa,
őt igazán szerető s e szerelmét el sose rejtő,
sírva siratja Athist, ki keserves kínu sebek közt
adja ki lelkét; majd mit előbb az vont fel, az íjat
kapja kezébe hamar: "Viadalmadat énvelem álld hát;
hosszan e gyermeknek sose fogsz vigadozni halálán;
szégyened ez, nem a győzelmed", szól. S mégcsak alig szól,
illan is áthatoló hegyezett nyila nyomban a húrról;
pattan odébb Perseus, felfogja ruhája redője.
Híres sarlóját amivel lenyakazta Medusát,