Csúf vélük versenyt vállalni, de visszariadni
csúfabb. Esküsznek kijelölt nimfák a vizekre,
s kőszirtből faragott padokon köribénk telepednek.
Sorskivetés nélkül, ki előbb viadalra kihívott,
égi hadakról zeng: a gigászok tetteit álnok
nyelve dicséri, nagy istenekét kicsinyíti dalában;
zengte, a föld legmélyéből mint kélt ki Typhoeus
megrémítve az égieket; mind megfutamodtak,
végül a lankadozó csapatot befogadta Egyiptom
földje, s a Nílus, mely szétoszlik hét folyamágra.
S hogy földszülte Typhoeus még ide is nyomukon jött,
s ál-alakokba az égilakók mint búttak előle:
»Nyájvezetővé vált Jupiter; s Libye-beli Ammont«,
szólt, »csavaros kos-szarvval ezért mintázza a művész;
Delosi Úr hollóba, lapult Semele fia bakba,
Phoebus-húg macskába; tehén Saturnia, hószín;
és Venus ott hal lett, s Cyllene istene íbisz.«
Eddig szólt citharája, idáig szózatos ajka;
s most mi, az Aonisok hivatunk. De lehet, hogy időd sincs,
kedved sincs dalaink sorait befogadni füledbe."
"Csak ne habozz, rendben mondd el, mit zengtetek erre",
szól s le is ül szellős árnyán ligetüknek az úrnő.
"Egyre", a múzsa felel, "bíztuk mi, hogy állja a versenyt.
Calliope fölkél, repkényt fűz lenge hajára,
halkan hangzó húrt pendít próbára hüvelykkel,
s íly dalokat társít meg-megvert lant-idegekkel.
CERES ÉS PROSERPINA
»Földbe a görbe ekét legelőbb a Ceres keze nyomta,
búzát ő legelőször adott, szelid étket először,
törvényt ő legelőbb; a Ceres adománya, amink van:
zengenem őt kell hát. Csak tudjam zengeni szépen,
méltón róla a dalt, aki méltó mindig a dalra!
Egy téres sziget áll rárakva gigászi tagokra,
Trinacris, s tömeges terhével nyomja Typhoeust,
őt, ki az égbeli székhelyeket kívánta lakásul.
Küzd ez folytonosan, fel-feltámadna a földből,
csakhogy az auson bérc, a Pelorus alatt van a jobbja,
balja Pachynus alatt; Lilybaeum nyomja a lábát,
és a fejére az Aetna borul, s ez alól homokot hány,
fekve hanyatt, s tűzlángot okád fene-torku Typhoeus.
Gyakran gyűrkőzik, hogy a föld terhét tovalökje,
s városokat s a hegyek tömegét legurítsa magáról;
s reszket a föld, s retteg fejedelme a néma seregnek:
még a talaj beszakad, rés nyílik, tárul a mélye,
s reszketeg árnyait ott megijeszti a mélybeható nap.
Ezt a csapást rettegve, kiszállt éjlepte lakából