Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

most a király, s kormos paripáktól vont szekerével
járta be, vizsgálgatva, sicul földjének alapját.
És miután fürkészve se lelt sehol omladozásra,
elveti félelmét; hanem ormáról Erycina
rápillant, s így szól, szárnyas gyerekét megölelve:
'Fegyverem is, kezem is - sarjam! - te vagy, és hatalmam;
mindeneken győző nyiladat kapd kézbe, Cupido,
s annak az istennek mellébe suhintsd be a vessződ,
harmadik országot ki kapott, mikor osztakozás volt.
Isteneket, Jupitert te legyőzöd, a tenger erőit,
és azt is, ki előtt hódolnak a tenger erői.
S nyugszik a Tartarus? Édesanyád s a magad birodalmát
nem terjeszted rá? A világnak harmada vár rád!
Megvet az ég is már, mivel oly nagy a béketürésünk:
s hogyha az én nagy erőm kicsinyűl, Amoré veletörpűl.
Nem látod? Pallas, s a gerellyel-fürge Diana
elpártolt tőlem. S a Ceresnek lánya, ha tűrjük,
szűz marad úgy, mint ők; hiszen épp azt vágyja-reméli.
Védd a hatalmunkat, ha szivednek kedves: az úrnőt
fűzd nagybátyjához.' Venus így szólt; az meg a tegzét
oldja ki, és az ezer nyílból, ahogy anyja kivánja,
vesz ki olyan vesszőt, melynél hegyesebb nem akadhat,
sem, mi kevésbbé ingadozó, sem célbatalálóbb;
hajlékony szaruját térdén homorítja, s a horgas
nádat a nagy Disnek szívén átfúrja azonnal.
Hennai várfaltól nem messzire fekszik a mély tó,
Pergusnak nevezik; több hattyút zengni Caystros
még maga sem hallhat hullámzó habjai hátán.
Sűrű liget koszorúzza vizét, puha lombjaival mint
fátyollal fedi-óvja a Nap lobogó sugarától.
Árnyban a nedves föld ad bíborszirmu virágot:
tart a tavasz folyton. Hol míg Proserpina játszik,
és violát szedeget, vagy lel ragyogó liliomra,
s gyönge leány-kedvvel telitölt kosarat, ruha-öblöt,
lánypajtásaival vetekedve a fürge szedésben,
Dis meglátja, belészeret és már messzerabolja:
oly gyors volt a szerelme. A lány rémülten az anyját
s társnőit szomorú sikolyokkal hívja, de anyját
még többször; s ahogyan mellén megtépi ruháját,
róla az ing leomol, s a virág mind hull ki belőle;
gyermeki éveinek nagy volt, lám, együgyüsége:
még ez a csöpp kár is fájdalmas szűzi szivének.
Hajtja a lányrabló a kocsit, szólítja nevükről,
űzi sebes lovait, nyakukon s a sörényükön éjszín
festéktől feketült gyeplőjét tágraereszti;
mély tavakon s ként gőzölgő Palicus-mocsaraknak
színe fölött vágtat, hol a földből forr föl a pára,
és hol a Bacchiadák, két-tengerpartu Corinthus
sarjai, egy nagy s egy kis öböl közt várat emeltek.
Van Cyane meg a pisai hűs Arethusa között egy