Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

surran ez, elbúvik; színéhez az új neve illik:
»csillag-gyík«: testét rőt csöppek csillagosítják.
Míly földön s habokon tévelygett akkor az úrnő,
hosszu sorolni; a föld kerekén folt nincs keresetlen.
Sicaniába megint megtér, mindent bebarangol,
majd Cyanéhoz is ér. Ki ha nincs így átalakulva,
hát mindent elmond; hanem így nincs ajka, se nyelve,
s szólani bárhogyan áhítozott, rá eszköze nem volt.
Mégis adott bizonyos jelzést: amit ismer az anyja,
s mely szent forgatagába esett volt, Persephonénak
azt az övét most habja szinén feldobva mutatta.
Mit miután látott, minthogyha a lányragadást csak
ekkor tudná meg, kusza fürtjét tépte az úrnő,
verte a két kebelét, két kézzel verte kegyetlen.
Még nem tudja, a lány hol van most; szídja az összes
földet mint hálát nem adót, gabonára se méltót,
Trinacriát legelőbb, mivel ott lelt kára nyomára.
Itt dühödött kézzel, mi göröngyöt fordit a földben,
minden ekét széttör, dögvészt vet a földmivelőkre
és az igás ökrökre; parancsol a búzamezőkre:
csalni bizalmat; a föld mélyén megrontja a magvat.
Híres erős termékenysége e földnek egészen
elsorvadt: veteménye csirában szerteenyészet,
és hol a nap túlsok, hol túlbő s rontja a zápor;
csillagok is, szelek is kárt tesznek benne, madárhad
falja mohón a magot; kóró és konkoly emészti
csúful a búzavetést, s amit irtani nem lehet, oly gyom.
Elisi habból Alpheios szeretője kidugja
végre fejét, s iszamos hajafürtjét hátrasimítva
így szól: 'Ó, te a föld kerekén keresett hajadonnak
és a vetésnek is anyja, ne légy soha ennyire ádáz;
hű hozzád ez a föld, lobogó haragod ne tiporja.
S vétlen: kényszerüen tárult fel a lányragadónak.
Nem honomért esdek: mint vendég jöttem e földre;
Pisa szülői hazám, s Elisből származom; itt csak
mint jövevény élek, de e földjét Sicaniának
legjobban szeretem; s itt én, Arethusa, lakást és
isteneket tartok. Kegyes úrnő, óvd meg e partot.
Mért hagytam helyem el s mért jöttem el Ortygiába
tágterü tengeren át, elmondanom eljön az óra,
mely rá érett lesz, ha a gondtól könnyül a szíved
s felvidorulsz. Szabad ösvényt nyit lent nékem a földmély;
mély üregek seregén csörgök tova, itt ütöm aztán
föl fejemet végre, s föllátok a csillagos égre.
Hát mikor éppen alant folytam, Styx forgatagánál,
ott szemeimnek elé villant Proserpina lányod:
még szomorú, az ijedtség még nem hagyta el arcát,
ámde királyasszony, de az éji homály birodalmán
legmagasabb úrnő, felesége a lenti királynak.'
Hallja a bús anya ezt, megdöbben, szikla gyanánt áll,