Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

mint ahogy ölyvtől száll a galamb remegő röpüléssel,
mint ahogy ölyv üldöz remegő röpülésü galambot.
Orchomenost, Psophist, Cyllenét mind befutottam,
Maenalus oldalait, s Elist, s fagyvert Erymanthost,
s győztem a száguldást, nem volt sebesebb, aki űzött.
Mégis, a hosszu futást én, gyöngébb, győzni ezentúl
nem tudtam; szívós volt ő, fáradni türelmes.
Messze mezők mélyén, bércek ligetes meredélyén,
szirteken és köveken, s ahol út sincs, futva futottam.
Hátulról süt a nap; látom lábamnak előtte
hosszu nagy árnyékát (vagy a félsz láttatta, hogy üldöz);
rettegetett csakugyan rengő lépése, növekvő
nagy lihegése hajamnak már fúdosta szalagját.
Már kimerülten »Jaj, megfog! Diana, segítsd meg«
szólogatom »fegyvernöködet, kinek annyiszor adtad
kézíved s nyíllal tele tegzed vinnie vállán.«
Ekkor az istennő könyörül, kerit egy sürü felhőt
s rámveti. Most a folyó keres engem, a ködbetakartat,
és a fedő felhő mellett fürkészve kutatgat;
ott, hol az istennő elrejtett, kétszer is elmegy,
s kétszer »io Arethusa«, kiáltja, »io Arethusa!«
S én, a szegény, hogy is éreztem magam: úgy csak a bárány
fél, mikor akla körül vicsorog - s ő hallja - a farkas;
vagy kicsi nyúl, ha bozót alján lelapulva, kutyáknak
látja dühös képét, s moccantam nem meri testét.
Az pedig el nem megy, mert nem lát lábnyomot onnan
térni tovább: de vigyázza tovább is a tájat, a felhőt.
Körbefogott minden tagomon fagyosan veriték dőlt,
teljes testemről kéken csorrantak a cseppek,
merre a lábam lép, tó támad, hull a hajamból
harmatozás: hamarabb, semmint neked elsorolom most,
vízzé változom át. De fölismeri már az imádott
áradatot, s veti már a folyó el férfi alakját,
mit fölvett, s keverülni velem, simul újra habokká.
Delia áttöri most a mezőt; vak mélybe zuhanva
Ortygiába jutok, mely nékem kedves a névért,
mit visel istennőm, s mely először hoz ki a légre.'
Eddig a nimfa. Az istennő, ama búzanövesztő,
két kígyót szekerébe befog, zabolázza a szájuk,
s föld s magas égbolt közt szekerével száll el a légben,
majd könnyű kocsiját Tritonia-várba kiküldi
Triptolemusnak; s küld magot is neki, s adja parancsát:
vesse el azt felerészt parlagba, felét meg ugarba.
Már Európa fölött, már Ázsia földje fölött is
átsuhan így a fiú; s útját veszi már Scythiának.
Lyncus uralkodik ott; Lyncus házába befordul.
Merről jön, kérdik, hogy hívják, útra miért kélt,
s merre hazája; 'Hazám', így szól ő, 'híres Athenae;
Triptolemus vagyok én; se hajóval, az áradat útján,
s nem jöttem lábon; légben lehetett ideszállnom.