Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

azt is, ahogy készült: mert bájjal tette a dolgát.
Hisz ha akár nyers gyapjúját gyűjtötte gomolyba,
vagy ha az ujjaival munkált, s mikor újra meg újra
finom fellegeket fosztott ki a gyapjufüzérből,
vagy sima orsóját könnyen forgatta hüvelyke,
vagy hímzett, vélnéd: maga Pallas volt tanitója.
Sérti e gondolat is, letagadja e nagy tanitót is,
"Versengjen velem ő; érhet", szól, "bármi, ha vesztek".
Pallas, anyó-képet s vendéghajat öltve, fehéret,
megjelenik, bottal lépdel, vén s gyönge tagokkal,
s így szólítja meg őt: "A magas kor nemcsak ijesztő
dolgokkal gazdag: nagy idő- s a tapasztalat eljő.
Hallgass rám, le ne nézz: csak légy te a földilakók közt
legjobb gyapjuszövő, hírednek ez épp elegendő;
istennőt versenyre ne hívj ki, de merszed esengő
szókkal tedd jóvá; könyörülni fog ő a könyörgőn."
Rá a leány görbén pillant, fonalát leereszti,
fékezi még a kezét, de az arcán lángol a méreg,
s adja az álcázott Pallasnak e szókkal a választ:
"Gyöngeeszű, te, nagyon fölemésztett már az öregség,
s túlsokat élni megárt. Az ilyen szót, hogyha menyed van,
hallja csak az; s lányod ha akad, csak hallja a lányod.
Nékem eszem van elég; sose hidd, hogy tőled az intés
használhat nékem, sose lesz más vélekedésem.
Mért nem jön maga el? Mért fél vállalni a versenyt?"
"Eljött" - mondja az istennő, veti messze a vénkort,
s Pallasként ott áll. Leborulnak előtte a nimfák
s lányai Mygdoniának; a szűz egyedül riadatlan.
Elpirosult mégis, nem akarja, de fénylik is, ég is,
tűnik is ujra a pír arcáról, mint ha az ég s lég
bíborosul, mihelyest legelőbb felrebben a hajnal,
majd amidőn a nap is fölgyúl, már elhalaványúl.
Megmakacsolja magát, mást nem vágy, csak diadalmát,
és vesztébe rohan; Jupiternek lánya se hátrál,
inteni már nem akar, párharcuk nem halogatja.
Késedelem nélkül kétoldalt áll föl a kettő,
és a finom fonalat ketten két székre feszítik.
Fára feszül a fonál, sok szálát nád különíti,
közben a bélfonalat vetik egyre a fürge vetélők,
rendezik ujjaik ezt, vezetik be sürű fonadékba,
közben a fésüfogak verik egyre, tömítik a szőttest.
S ők igyekeznek, a mellük alatt megkötve ruhájuk,
jár ügyesen karjuk, könnyebbé kedv teszi dolguk.
Itt Tyrus üstjében főtt bíbor-szál szövetik be,
egymástól alig is különült piciny árnyalatokkal,
mint ahogyan ha a nap sugarát átmetszi a zápor,
látszik az ég boltján tarkán a nagyívü szivárvány;
s tündököl abban ezer szép szín, más mindnek a fénye,
mégis az átmenetet soha szem nem tudja kilesni:
hol két sáv szomszéd, azonos; túlszéle megint más.