semmibevette az égieket, vad ölésre mohóan
s bőszszivüen - hogy látnivaló: vér volt a szülője.
LYCAON
Látta a várából Saturnius, istenek apja,
rá is sóhajtott, s - aminek még híre se kélt - rút
vendégség, a Lycaoné, villant az eszébe;
nagy harag ébredt most s méltán Jupiterben e tettért,
s gyűlést hítt: jöttek, nem késve, az egybehivottak.
Fut magas út odafönt, jól látni, ha tiszta az égbolt:
tejről nyerte nevét, tejszínüen ontja a fényét.
Rajta vonulnak a Mennykövező fejedelmi lakába
mindig a mennybeliek. Mentén nemes égbelieknek
tárt kapujú, sűrűn-keresett sok csarnoka csillog;
távol a köznép él; legelől meg körben a legfőbb
égilakók nyertek szentélyt házisteneiknek.
Én e helyet, ha e bátorság szómnak megadatnék,
nem félnék így hívni: a nagy Mennybolt Palotája.
Hát, hogy e szent márványházban mind megtelepedtek,
s ő maga is, föntebb, a kezében ivor jogarával,
háromszor-négyszer komoran megrázta riasztó
hajkoronáját: föld s tenger meg az ég belerendült.
És azután haragos száját e szavakra nyitotta:
"Jobban ugyan sohasem féltettem a minden uralmát,
még azidőtt se, mikor kígyóláb fajzat egünket
féktelen ostrommal, száz-száz karral fenyegette.
Mert az az ellenség bősz volt, de azért csak egyetlen
okból lett a viszály, s egy fajta viselte a harcot.
S most: hol csak Nereus a világot körbezajongja,
kell hogy az emberi fajt leterítsem. A styxi vidéknek
berkeiben buzgó földmélyi folyókra kimondom:
mindent megtettem, s nem gyógyul a seb sehogyan sem;
hát kard messe ki most, hogy az ép rész meg ne romoljon.
Nimfa-rajom van, van félisten-népem a réten,
Faunusom és szatirom, s Silvanus-népem a bércen;
nékik, amért őket még nem méltattuk az égre,
adtuk a föld hátát; lakják hát szép nyugalomban!
Föntiek! Úgy hiszitek, hogy eléggé biztos az éltük,
most, amikor nekem is, kit a mennykövek és ti uraltok,
cselt mert vetni a vadságról nagyhírü Lycaon?"
Felzúgtak s tüzesen követelték annak a gaznak
meglakolását mind. Ugyanúgy, mikor elvetemült kéz
Róma nevét Caesar-vérrel kitörülni dühöngött,
döbbent meg nemvárt veszedelmen az emberi nemzet
szörnyen, s megrendült a világ iszonyodva egészen;
s kedves a lelkednek tieid hű szíve kevésbé
nem volt, Augustus, mint népéé Jupiternek.