- mert nem tudja, hogy itt nem mindhez kell könyörögni -
"irgalmazz!" Az ölő istent meghatja a szózat;
vissza nyilát már nem hívhatja. De mégis ez ifjú
könnyű sebben hal, hegye hat szívébe a nyílnak.
Gyász bús hangja, a nép fájdalma, övéi siralma
adta az anyjuknak tudtára e hirtelen omlást,
s ő bámult, hogy az istenek ezt merték cselekedni,
és harag ébredt benne, hogy ezt tudták cselekedni.
Mert már Amphion, apjuk, vasat ütve szivébe,
s véget az éltének vetvén lelt véget a kínra.
Mennyire más Niobe Niobe, mint volt azidőben,
hogy Leto oltáraitól tovaüzte a népét,
s végig a városon át gőggel ha vonult, irigyelték
mind az övéi - az ellenség is szánta szegényt már!
Omlik a hűlt tetemekre, nem is néz sorra se rendre,
osztja szülötteinek végcsókját, mindegyiküknek;
majd halovány kezeit fölemelve az égre, eképp szól:
"Lakj, Latona, az én kínommal jól, te kegyetlen,
lakj csak jól, s hízlald magadat könny-áradatommal,
s vad szivedet: hét holtam után magam is lehanyatlom;
győztél, ellenség, örvendezz, ülj diadalmat.
Győztél? Több sarjam maradott nékem nyomorultnak,
nálad, a boldognál; s győzök, bármily nagy a gyászom."
Mondja; de megfeszitett kéziven pattan az ivhúr;
megrémül mindenki, csupán Niobe nem, e hangtól;
balsorstól bátor. Leeresztett hajjal a lányok
álltak a testvérek testénél gyászfeketében.
Egy közülük lehajol, nyílvesszőt húz ki a holtból,
s máris a holt testvér arcára, halódva hanyatlik.
Másik, amint szomorú anyját nyugtatni akarja,
hirtelen elnémul, sebe kétrét görbiti testét,
s zárul az ajka, de csak miután kilehelte a lelkét.
Az rohan, úgy rogy alá; leomol húgára a másik,
úgy hal; amaz búvik; látszik, még reszket amott egy.
Hat hajadon holt már, kiki más-más sebben esett el;
hátra csak egy maradott, akit anyja föd el köpenyével
s testével. "Hagyd meg nekem ezt - így sír -, az utolsót,
ezt, ki a legkicsinyebb oly sok közt, kérlek, ez egyet."
Míg esd, az, ki miatt esd, eldől. Ő maga árván,
drága szülötteinek s férjének holtteteménél
ül bútól mereven. Szélben hajafürtje se lebben,
arcán nincs vérszín; szomorú orcái felett nyílt
két szeme nem rebben, lényében semmisem élő.
Megmerevült inye közt jéggé vált végül a nyelve,
bénulnak restté az erek testében örökké;
már nyaka sem mozdul, karját nem emelheti többé;
lábai nem lépnek, belül is csak szikla a teste.
Mégis sír; kavarult forgószél vitte honába,
át a magas légen. Gyökeret ver a hegy tetejében,
olvadozik, s márvány testéből könnypatak omlik.
blacktrush
(BlackTrush)
#1