A LYCIAI PARASZTOK
Most azután igazán látván Latona haragját,
férfiu, nő, mind félt, s kiki buzgóbb áhitatával
tiszteli Latonát, ikrek szent mennyei anyját.
S mint történni szokott, a jelen fölidézi a múltat.
Így szól egy közülük: "Lyciának dús mezején sem
járt büntetlen a nép, mikor őt lebecsülte, az úrnőt.
Híre e tettnek ugyan nem nagy, kicsinyek cselekedték,
ámde csodás. A helyet, hol történt, és ama posványt
láttam; mert öreg édesapám, utazásra erőtlen,
engem küldött el, hogy hozzak válogatott szép
barmokat épp onnan, s vezetőül egy ottani embert,
s társul mellémvett. Akivel míg nézem a rétet,
íme a tó közepén hamutól feketült öreg oltár
állt, remegő nádak sürüjétől körbefogottan.
Ott meg is állt vezetőm, és mormolt félve: »Kegyes légy«;
és ugyanúgy magam is mormoltam véle: »Kegyes légy.«
Naisoké, vagy Faunusnak szentelt-e az oltár,
vagy helyi istenség, aki kapta? Felelt a szavamra:
»Nem helyi istenségé,« szólt, »te fiú, ez az oltár;
tudd meg: azé, akitől egykor Jupiter felesége
megtagadott minden földet, s kit Delos, a bolygó
kis sziget is nehezen fogadott be, akárhogy esengett.
Ott pálmát s Pallas fáját markolva, világra
hozta a két ikret Latona; a mostoha bánta.
S innen is űzte tovább Juno a szülőt, aki két kis
isteni szent gyerekét, mondják, hordozta ölében.
Már a Chimaera-szülő földön, forró Lyciában
járt és elfáradt hosszú útjában az úrnő,
vad forró levegő szomját epedésig emelte,
tejfeszes emlőit két szomjú sarja kiszívta.
S ím, mély völgynek ölén, rá lát, iható vizü tó van,
földmivelő-nép szed füzvesszőt parti szegélyén,
és a mocsárszerető nádat, sást gyűjti csomóba.
Hát odatart Titania most, s ott térdel a földre,
merni a hűs habból, lecsitítani véle a szomját.
Tiltja a póri csapat; megkérdezi tőlük az úrnő:
'Mért akadályoztok, hogy igyam? Közkincs az ivóvíz.
Mert hisz a természet napot és levegőt soha nem tett
senki sajátjává, se vizet; közkincs ez a tó is.
S mégis ezért esdem. Nem akarnám benne a testem,
mely pedig oly lankadt, lefüröszteni, tagjaimat nem,
szomjamat enyhiteném. Mert szólok s száraz az ajkam,
gégém összeaszott, szavam ösvényt benne alig lel.
Nektár lesz nekem itt ez a víz: vele életet adtok,
megvallom; ha a habjához jutok, életem újul.
Irgalmazzatok értük is itt, kik karjukat ölből