nyújtják, két kicsimért.' S karját épp tárta a kettő.
Istennő-ajkról kire nem hat a lágyszavu esdés?
S ők távoltartják makacsul, fenyegetve, azért is,
hogy hamar álljon odébb, s szitkokkal sértegetik még.
És még ez sem elég, kézzel meg lábbal a tónak
mélyét felverik és ugrálnak is erre meg arra
bőszen, s lágy iszapot vernek föl forgatagából.
Szomját most a harag tovakergeti; nem könyörög már
Coeus lánya a sok hitványhoz; s isteni nőhöz
méltatlan nem eseng; tenyerét föl a csillagos égre
tárja: 'Csak éljetek itt,' így szól 'e mocsárban örökké!'
Lőn, ahogy óhajtotta az úrnő: víznek örülnek,
s olykor egész testük lemerítik a mély mocsarakba,
olykor meg kiütik fejüket; vagy a vízszinen úsznak;
gyakran a tó partjára kiülnek, gyakran a hűvös
habba ugornak alá ismét. Gyakorolva ma is még
pörlésben csúf nyelvüket, és szégyentelen egyre,
habnak alá bukván, bukván is a szitkukat ontják.
Már szavuk is rekedez; s a nyakuk s felfúva pofájuk,
szájuk nyílását naggyá teszi rágalom-árjuk;
vállból nő a fejük, s közbül nyoma vész a nyakuknak;
hátuk zöld, s a hasuk - testük fő része - fehérlik;
és az iszapba szökellnek e mostlett lények, a békák.«"
MARSYAS. PELOPS
Egy közülünk miután Lycie-beliek veszedelmét
elmondotta, akad másik szóló: a szatirról,
kit Latona szülötte legyőzött tritoni sípon,
s megkínzott, s aki így kiabált: "Mért rántsz ki magamból?
Ennyit a sípomnak szava, bánom bánva, nem ért meg!"
Testéről bőrét, míg ő ezt sírta, letépték;
tiszta merő seb volt, csöpögött mindenhol a vére,
meztelenül inait lehetett már látni, az ér mind
bőrtakarótlan ver, s ugrál; számlálni lehetne
megrángó beleit s mellében az izmai szálát.
Faunjai szántóknak, sürü erdők isteni népe,
és a fivér szatirok, meg a most is kedves Olympus
sírva siratták mind, meg a nimfák, s mind, ki a bércen
csordát és gyapjas nyájat legelőre terelget.
Akkor a termőföld, könnyüktől ázva, a könnyet
mind befogadta, a könnyet alanti erébe beszívta;
vízzé tette előbb, azután kifolyatta a légre.
S róla e gyors folyamot, mi lefut meredek peremek közt,
Marsyas - így nevezik, Phrygiának tiszta folyóját.
Íly példák hallása után tér vissza az újabb
bajhoz a nép, és Amphiont gyászolja s a törzsét.
Ám az anyát épp nem. De akadt, aki érte is ejtett