Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Jötte okáról szól, elmondja a hitvesi kérést,
és megigéri az elküldött gyors visszahozását;
s jön Philomela, belép sugaras szép öltözetében,
ő maga szebbsugarú; ilyenek, ha a rengetegekben
járnak a naisok és dryasok, mondják, a ligetben,
már ha reájuk ilyen köntöst adsz és ilyen ékszert.
Nem másként lobogott Tereus láttára a szűznek,
mint ha tüzet raknak sok sárga kalásznak alája,
vagy ha a szénakazalt s lombot lángokba borítják.
Szép az a lányarc is; de a férfit vágya is űzi,
mely vele jött a világra: a nép ott kéjt hamar áhít,
perzseli őt így hát a saját meg a népe hibája.
Vágyik a lány kísérőit megvenni azonnal,
vonni a hű dajkát pártjára, kinálni a lánynak
ékes ajándékot, birodalmát rápazarolni,
s elhurcolni talán s vad harcban védeni aztán;
nincs, mire nem képes, zabolátlan gerjedelemben,
és kebelében alig fér már el a vágyakozó láng.
Kín számára a késlekedés, szól vágyva az ajka
Progne vágyáról, s maga vágyát rejti alatta.
Ékesszólóvá szerelem teszi; és valahányszor
túlmegy az illendőn, ezt Progne - mondja - kivánja.
Sír is - mintha a könny Prognénak volna parancsa!
Égilakók! A halandóknak szívében a mély éj
mennyire vak! Tereust épp vétke mutatja erényes
hű hitvesnek, a bűne miatt lesz része dicséret.
Még Philomela is ezt óhajtja, az apja nyakába
két karját veti gyöngéden, hadd lássa a nővért,
kéri, akár üdvét, pedig üdvét rontja el evvel.
Tereus nézi a lányt, s vele már elképzeli kéjét,
látja a csókjait és két karját látja ölelni,
s mindez csak táplálja dühét, lobbantja szerelmét;
és apját valahányszor a lány megölelte, az apja
óhajt lenni; de bősz dühe úgy sem lenne szelídebb.
Két kérés az apát meggyőzi. A lányka is örvend,
és hálát rebeg, és kettőjük szép sikerének
véli - szerencsétlen! - kettőjük majdani gyászát.
Phoebus dolgából nem sok volt hátra: Olympus
lejtőjén pattogtak már paripái patái;
most fejdelmi ebéd s Bacchus vár rájuk aranyló
serlegben; s testük szelid álom kapja meg aztán.
Fekszik az odrysi ur egyedül, de a zsenge leányért
gerjed, a mozdulatát, arcát, elképzeli karját,
s mit még nem látott, ahogyan kívánja: a lángját
ő maga szítja: a vágyó gond veri messze az álmát.
S Pandion, hogy a nap felkélt, fogván veje jobbját,
felfakadó könny közt a leányt rábízza, s eképp szól:
"Őt hát, kedves vőm, miután szeretet követelte,
és két lányom akarta, te is, Tereus, velük együtt,
átadom; ám kérlek, becsületre, rokon-kebelünkre,