Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

s isteneinkre is: óvd őt, mint apa szokta szelíden,
s nyűgös öregségem mézédes vígasz-adóját
(minden késlekedés hosszú) küldd vissza sietve.
És te, amint teheted (hisz elég, hogy távol a nénéd!),
hogyha kegyesség él benned, gyere vissza, leányom."
Mondva e búcsuszavát, lányára lehelte a csókját,
könnyei meg hulltak szeliden, míg mondta beszédét;
kettőjük jobbját zálogként kéri a szóra,
egymáshoz kulcsolja kezük; lányát, unokáját
majd a nevében a messze vidéken, kéri, köszöntsék;
és csak alig mondott végbúcsut, bő zokogás közt,
szíve gonosz sejtelmeitől megretten a lelke.
Rögtön, amint Philomela fölért ama cifra hajóra,
és evezők tengert értek; partot taszitottak,
"Győztünk!" harsan a bősz, "velem óhaja, vágya szivemnek".
Ujjong, és alig is képes gyönyörét halogatni,
és a szemét a gonosz soha nem veszi már le a lányról,
nem másképp, valamint Jupiter rabló sasa, görbe
karmaiból a nyulat, magasan, fészkébe bocsátja:
nem menekülhet a rab, zsákmányát nézi a rabló.
Végét érte az út, fáradt bárkájuk öléből
partra kilépnek mind, s a király viszi bérc tetejére
Pandion lányát, egy akolba, a rengeteg erdőn,
és ama sápadozó, félő, mindent-remegő lányt,
nővérét aki hogy hol van, kérdezgeti sírva,
ott börtönzi be; szörny-vágyát megvallja, s a gyönge
szűzet erőszakkal letiporja, hiába sikoltoz
apja után, nővére után, s a nagy égilakókért.
Reszket, mint riadott bárány, mely a farkasi szájból
megsebesülve imént szabadult s nem bátorodik még;
vagy valamint a galamb, tollát ha benedvezi vére,
reszket még a mohű karmoktól, mik belevájtak.
Végre magáhoztért, szaggatta haját, a leomlót,
mint aki gyászban van, mellét mardosta a marka,
és kartárva riadt: "Jaj, barbár, jaj, te kegyetlen,
mit tettél, te gonosz? Szava, gyöngéd könnye apámnak
nem tartott féken, nővérem hű szive, az sem,
sem szüzességem, sem hitvesi szent köteléked.
Mindent feldúltál; ágyas vagyok ott, hol a néném
hitves, kettős férj te magad; s rám itt lakolás vár.
Életemet, te gálád, mért nem veszed el, hiszen úgyis
ez van hátra csak! Ó, bár tetted volna előbb, mint
vétkes nászodat: úgy árnyam ment volna a bűntől.
Hogyha a föntiek ezt látják, ha az isteniségük
ér valamit, ha velem minden még el nem enyészett,
megbűnhődöl még értem. Mert félrevetem már
mind a szemérmet s elmondom bősz tetted a népnek,
hogyha közé mehetek; ha meg erdőmélybe rekesztesz,
rengeteget megtölt, sziklát indít meg a hangom.
Hallja a isteni lég mindezt, s ha ki benne van isten!"