Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Mindettől a gonosz zsarnoknak bősz dühe támadt,
és riadalma se volt kicsi; mindkét indulatában
kardját, mely derekán függött, szabadítja hüvelyből,
markol a lány fürtjébe, a karját hátracsavarja,
s megköti. Nyújtja elé torkát Philomela örömmel,
látva a kard fényét, vesztének látja reményét;
ő meg az elszörnyedtnek, az apját hívogatónak
s szólani küzdőnek nyelvét csiptette fogóba,
s elszeli vad vassal. Töve ráng a torokban a nyelvnek,
míg maga lent a sötét földön reszketve morog már,
s mint a levágott kígyófark ugrálva vonaglik,
úgy ráng haldoklón, úrnője nyomát keresően.
Mondják, még ez után is (alig hihetem) bujaságát
szétrongyolt testén a leánynak tölti ki többször.
És Progne elibé tud térni e tettek után is.
Ez meglátja urát, s húgáról kérdezi; Tereus
felsóhajt ravaszul s holtáról mond neki álhírt,
s könnyei elhitetik. Válláról tépi le Progne
mind a ruhát, az aranydíszűt, sugaras ragyogásút,
ölt feketét, rendez temetést, állít föl üres sírt,
engesztelve ad áldozatot (pedig él az) a holtnak,
és sír érte, akit más okból kéne siratni.
Kétszer hat jelen át befutott a nap egy kerek évet;
mit kezdjen Philomela? Szökést akadályoz az őrség,
szörnyü szilárd sziklák a falak, meredezve körítik,
s néma a szája, nem adhat hírt. De a kín leleményes,
és nyomorúságok közt gyakran fürge az elme.
Barbár hímzőszékre feszít ravaszul szövedéket,
és a fehér fonalak közibe bíbor betüket sző,
bűnt kijelentőket; s amikor kész, szolgaleánynak
hogy vigye úrnőjéhez, kérvén néma jelekkel,
adja. S ez elviszi Prognéhoz, nem tudva, mit is visz.
Most a gonosz zsarnok felesége kibontja a köntöst,
és a saját sorsát kibetűzi, a szörnyü leírást,
majd (csoda, hogy képes rá) hallgat: kín köti ajkát,
s méltó nagy szavakat nem lel felháborodása;
könnyre időt nem szán; jogosat s tilosat kever egybe
terveiben, s csak a megtorlást áhítja szünetlen.
Jött az az ünnepség, mit minden harmadik évben
éjszaka sithoni nők Bacchusnak tartani szoktak.
Éjszaka zeng Rhodope élesszavu réz zsivajával;
éjszaka lép ki a házából, és ölt fel az úrnő
szent szertartáshoz köntöst, vészes hadifegyvert.
Szőlőlomb a fején, szarvasbőr csüng le a balján,
míg jobbválla fölött könnyű kelevéz nyele nyugszik.
Száll ligetek mélyén, kísérő nő-csapat élén
rémületes Progne, a szivét vad kínjai dúlják,
s bacchusi őrületet színlel. S hogy a rejtekig ér el, ott
felüvölt, őrjöngve süvölt, a kaput beszakítja,
és kiragadja hugát, veti rá is bacchusi díszét,