Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

rejti az orcáját buja repkény lombozatával,
és az elámultat várába ragadja magával.
Látja, a gaztévő küszöbére került, Philomela;
borzad a bús boldogtalan, és belesápad az arca.
Lel helyet ott Progne, szent köntöst húz le hugáról,
s szégyenlős arcát megfosztja a bacchusi lombtól;
át is ölelte; de az szemeit rá föl nem emelte,
mert hisz a nénjénél ágyasnak tartja magát, fél.
Földre lesütve szemét a leány esküdni kivánna,
isteneket híván tanunak, hogy erőszak okozta
azt a gyalázatot - ezt hang nélkül mind keze közli.
Ég, s a dühét Progne nem fékezi, húga siralmát
így korholja vadul: "Nincs szükség könnyre, panaszra,
inkább vasra, s ha van, mi talán még több is a vasnál.
Minden iszonyra, hugom, hidd el, hogy kész vagyok immár.
Vagy fejedelmi lakom fáklyákkal lángbaborítom,
és Tereust, a tüzek torkába taszítom, a tettest,
vagy szemeit, nyelvét, vagy mely megtépte szemérmed,
tagját vad vassal kiszakítom, vagy buja lelkét
űzöm ezer seben át kifelé. Nagy tettre vagyok kész;
s hogy mi legyen, habozom." Míg Progne mondja e szókat,
jő Itys anyjához. Mit kezdjen, eszébe azonnal
ez juttatja; kegyetlen szemmel néz kicsinyére,
"Ó, be hasonló vagy te apádhoz", mondja, de mást sem;
késziti bús tettét csöndben, forr néma dühében.
Mégis, hogy közelebb lépett fia, és az anyához
üdvözlő szót szólt, s kis karja nyakára fonódott,
s gyermeki hízelgés közepette adott neki csókot,
megrendült a szülőanya, és megtört a haragja,
és a szeméből, bár nem akarta, a könnyei hulltak;
csakhogy amint már félt, hogy még a szülői kegyesség
ingadozásba taszítja, szemét húgára vetette;
majd néz kettőjükre: "Miért", ezt kérdezi, "mozdul
nyelve emennek hízelgésre, s a nyelve hol annak?
S míg ez anyának hív, nővérnek mért nem a másik?
Pandion lánysarja, vigyázz; és lásd, ki a férjed!
El ne fajulj! Tereus az; bűn érezni iránta."
Rögtön fogja Ityst, mint Ganges-parton a tigris
hogyha szopós szarvasborjat ragad át sürü erdőn;
majd hogy a kastélynak rejtettebb részeit érték,
már a kezét tárót, és hogy mi a végzete, látót,
és az "Anyá"-t, az "Anyá"-t riadót, a nyakábafonódót,
átdöfi Progne ott, hol a mell függ össze s az oldal,
és el sem fordul. Nem kellett több a fiúnak,
mint egy seb; torkát vassal szeli el Philomela,
s még remegő, lelkéből még valamit meg is őrző
tagjait elnyesték, főzik már üstben a testét,
nyársra a más részét vonják: tele házuk a vérrel.
Íly lakomához hívja a nő Tereust, a tudatlant,
és hazudik neki oly ünnep-lakomát, min a férj csak