ingatlanon kivágták és - egyszerűen túl sok változás történt, és emiatt elment a kedvem attól,
hogy valaha is újra meglátogassam azt a házat. Ez egyfajta ellenérv az ellen, hogy irigykedjünk a
jövőre és látni akarjuk, hogyan változnak a dolgok a halálunk után.
Gyanítom, hogy a jövő nem egy dicsőséges Szép Új Világ és nem is egy zombi
apokalipszis lesz. Csak egy csomó ízléstelen csonkítás azokon a dolgokon, amiket egykor
fontosnak tartottál.
Bizonyos értelemben a jövő egy Monopoly-játékra emlékeztet, mert a Monopoly-játékot valójában
soha senki nem nyeri meg: az emberek csupán eltávolodnak tőle, hogy valami mással
foglalkozzanak és nincs kielégítő győzelem vagy vereség.
Hogy a fenébe tudott ez a játék ilyen sokáig fennmaradni? Talán azért, mert akaratlanul is az
öregedési folyamatot tükrözi és felkészít minket a halálra.
Mindezek után egy napon a jövőben eljön az a nap, amikor valaki utoljára vezet autót.
Eljön majd a nap, amikor valaki utoljára főz spagettit.
Egy nap, amikor - nos, értitek, mire gondolok.
Egyszer mindennek véget kell érnie, és ezeknek az apró dolgoknak a vége az, ami a világvégéről
szóló leírást különösen nyugtalanítóvá, megrázóvá, sőt ijesztővé teszi, mert ezek azok a dolgok,
amelyek strukturálják a napjainkat. De ezek az apró veszteségek egyben azok is, amelyek miatt
a végidők forgatókönyveit szórakoztató olvasni és szórakoztató nézni. Létezik egy weboldal,
amely a zombis tévéműsorokban található hibák felkutatásának szenteli magát. Ezeket az
oldalakat olyan emberek táplálják, akik a tévéképernyőt a szünet (pause) gombra tett ujjal
figyelik, miközben olyan ártalmatlan háttérben lévő díszlet-hibákra vadásznak, mint egy nemrég
lenyírt gyep.
Arra gondolnak, hogy a zombiapokalipszis után soha többé senki nem fog füvet nyírni. Hogy lehet
ez a tévéműsor ennyire tanácstalan? Ez ugyanaz a fajta ember, aki megnézi az első
világháborúban játszódó filmeket, csak hogy észrevegye a Helvetica Bolddal készült
vasútállomás-táblákat és kijelentse, hogy a film számukra halott. És ez a személy én vagyok.
De nagyon sok minden, amit a világvégéről gondolunk, a filmekből, a tévéből és a gyakran
rendkívül alacsony díszletköltségvetésükből származik.
30 évvel ezelőtt, Vancouverben, egy olyan környéken laktam, amelyet mindig valamilyen film-
vagy tévésorozat díszleteként használtak. Reggelente kinyitottam a redőnyöket, és az alatta lévő
utcákat a hatvanas évek detroiti izomautói szegélyezték, így már akkor is tudtam, hogy ez egy
korabeli film díszlete volt. Vagy néha ott voltak a T-modellek, és a műsor az 1920-as években
játszódott. Néha pedig kinyitottam a redőnyöket, és ott voltak a gazok, hatalmas szemétkupacok
és néhány hanyagul átalakított elektromos autó, és ez azt jelentette, hogy az adott film egy poszt-
apokaliptikus jövőben játszódik. Ha valaha is elgondolkodtál azon, hogy miért nem fényes a jövő
a filmekben, akkor azért, mert a fények alacsonyan tartása egy nagyon egyszerű módja a
költségvetés nyújtásának.
A mi kultúránkban a világvége nagyon kiszámítható módon történik, és ez egyfajta
megnyugvást és kényelmet jelent. A kapitalizmus ámokfutása; a mesterséges intelligencia
ámokfutása; a vírusok ámokfutása; a környezeti katasztrófa ámokfutása.
Ámokfutás. Ámokfutás, amokfutás, amokfutás. Ha párszor egymás után kimondod ezt a szót,
kezd elveszíteni a jelentését, és csak egy hanghatássá válik. Ha túl sok katasztrófafilmet nézel,