2021 - ben a "ne kérdezd, ne mondd el" ki nem
mondott hozzáállása uralkodik.
Stockholm azon területein, ahol az ország legtöbb újságírója él, valószínűleg kevésbé
kínos nyíltan bevallani, hogy szimpatizálnak az SD-vel a bevándorlással kapcsolatban,
mint büszkén hirdetni, hogy Svédország még messze nincs tele, és a következő néhány
évben legalább egymillió afgán állampolgárt kellene befogadnia.
A svéd politika kemény, kirekesztő éle többnyire eltűnt; a rosszul gondolkodókat talán a Twitteren
kellene letiltani, de nem feltétlenül kellene kirúgni, a vadonba űzni vagy erőszaknak kitenni őket.
Bizonyos szempontból a svéd politika "mérsékletesség" felé fordulása jó dolog.
A progresszív szféra belső magján kívül - például a civil szervezeteken és az egyetemeken
kívül - már nem lehet hirtelen kirúgni azért, mert szimpatizálsz egy olyan párttal, amelyet a
nemzet egynegyede és egyötöde támogat. A radikálisok lassan felhagynak a régi
felmondáskultúra módszereivel és olyan furcsa elképzelésekkel állnak elő, mint a demokratikus
vita (borzalom!).
De kétséges, hogy a svéd példa máshol optimizmust kellene, hogy keltsen.
2014 után a "globalizmus vesztesei" a politikai relevanciáért játszottak, szembefordulva a politikai
színteret uraló városi középosztállyal. Egy évvel később ugyanezek a városi középosztályok
kíméletlen háborút hirdettek a "belső ellenség" ellen.
Svédország esetében ennek a háborúnak a casus bellije -
történelmileg példátlan mennyiségű menekült befogadása nagyon
rövid idő alatt, anélkül, hogy átgondolták volna ennek
következményeit - olyan helyzetet teremtett, amelyben a
bevándorlók bűnözésének, a kulturális sokknak és az etnikai
erőszaknak a kérdései ellenszenvesebbek lettek, mint maguk a
"szánalmas bevándorlásellenes" sajnálatra méltó emberek.
Svédország sok tekintetben az első nyugati ország volt, amely hangosan hadat üzent saját
lakosságának egyre növekvő szegmensének. 2015 - ben az országot eluralkodó társadalmi
őrület meglehetősen egyedülálló kiugrónak tűntette fel, rövid időre megerősítve azt a mélyen
gyökerező nemzeti kivételességet, amely országunk nemzeti ideológiájának egy részét alkotja.
Ma már világos, hogy Svédország csupán a kanári volt a szénbányában; alig néhány évvel
később számos más nyugati ország zajos háborút vívna a saját, hazai "szánalmas
bevándrolásellenes pártjával".
A belső ellenséggel szembeni politikai démonizálás tovább erősödik. "A leplezetlenek";
"az oltatlanok"; "chudok"; "magatárok"; "brexitisták". Mindezek a címkék, mint kiderült,
hihetetlenül képlékenyek és így politikailag hasznosak.
És bár ez a háború legalábbis átmenetileg lecsillapodott Svédországban, az a mód, ahogyan ez
történt, inkább kivételnek tűnik, mint szabálynak.