A NATO-Oroszország Tanács legfőbb tanulsága az volt, hogy a 30 tagállam közös
álláspontot fog kialakítani az Oroszországgal való találkozás előtt és ekkor a tisztviselők már
nem tudják megváltoztatni a meglévő konszenzust.
Ez kizárta a valódi diplomácia lehetőségét, mivel az "erős pozícióból" való tárgyalás formája
csupán azt jelentette, hogy a NATO nyomást gyakorolna vagy fenyegetné Oroszországot,
hogy fogadja el egyoldalú döntéseit.
Washington és Moszkva egyaránt tisztában van azzal, hogy a diplomácia és a
kompromisszum csak kétoldalú formában lehet sikeres.
● Nincs hely az asztalnál
Az EU vezető diplomatája, Josep Borrell bírálta az amerikai-orosz formátumot, amely az
európai biztonságról folytatott megbeszélések hiányában tárgyal.
Borrell úgy érvelt, hogy "az EU-nak részt kell vennie ezeken a tárgyalásokon", mivel "az
európai biztonság a mi biztonságunk... Rólunk szól. Ez nem egyszerűen két állam, azaz
Amerika és Oroszország, vagy a NATO és Oroszország ügye - még ha Moszkva ezt képzeli
is".
Van némi irónia ebben a kijelentésben, hiszen a konfliktus oka az, hogy a Nyugat az elmúlt
30 évben egyoldalúan megváltoztatta az európai biztonsági architektúra alapjait
Oroszország, mint Európa legnagyobb államának feje fölött. Az egyoldalúságot a
"demokrácia" és az "értékek" nyelvére öltöztetett hatalmi politikával legitimálva évtizedeken
át figyelmen kívül hagyták az orosz biztonsági aggályokat és megsértették az "oszthatatlan
biztonság" elvén alapuló páneurópai biztonsági megállapodásokat.
ℹ Az EU és Oroszország 2005-ben kötötte meg a kulcsfontosságú EU-Oroszország
közös térségekről szóló megállapodást, amelyben mindkét fél kötelezettséget vállalt
arra, hogy "kölcsönösen előnyös módon, szoros, eredményorientált EU-Oroszország
együttműködés és párbeszéd révén folytatja az integrációs erőfeszítéseket a közös
szomszédság felé és ezáltal hatékonyan hozzájárul a választóvonalak nélküli, nagyobb
Európa megteremtéséhez".
❌ Ha az EU tiszteletben tartotta volna ezt a megállapodást és nem próbálta volna
Oroszországot marginalizálni a közös szomszédságban, akkor a jelenlegi, esetlegesen
kataklizma-szerű következményekkel járó patthelyzet nem alakult volna ki.
Következésképpen a megosztott Európa arra van ítélve, hogy egyre kevésbé lesz fontos.
Az a kísérlet, hogy a választóvonalakat fokozatosan az orosz határok felé próbálják
elmozdítani, kölcsönös szankciókat és katonai konfliktusokat szít, ami azt
eredményezi, hogy Nyugat-Európa egyre inkább az USA-ra támaszkodik.
Stratégiai autonómia nélkül az EU és Oroszország közötti kapcsolatok az amerikai-orosz
kapcsolatok túszaivá válnak, olyannyira, hogy a nyugat-európaiaknak alig van mit
hozzátenniük.
A hidegháború idején a kontinens legalábbis a figyelem középpontjában állt, és az USA
számára kulcsfontosságú prioritást jelentett, míg a jelenlegi korszakban az EU-tagok egyre