reagálva folyamatosan szembesültünk vagy cinikus megtévesztéssel és hazugságokkal,
vagy nyomásgyakorlási és zsarolási kísérletekkel, az észak-atlanti szövetség eközben
minden tiltakozásunk és aggodalmunk ellenére folyamatosan terjeszkedik. A katonai gépezet
mozog, és ismétlem, közeledik határainkhoz.
Miért történik mindez? Honnan ez a pimasz beszédmód, a saját kizárólagosságot,
tévedhetetlenséget megengedő pozíció? Honnan ez a lenéző hozzáállás az
érdekeinkhez és a teljesen jogos követeléseinkhez?
A válasz egyértelmű, minden világos és nyilvánvaló. A Szovjetunió a múlt század 80-as
éveinek végén meggyengült, majd teljesen összeomlott. Az akkor lezajlott események
egésze jó lecke számunkra ma is, meggyőzően megmutatta, hogy a hatalom és az akarat
bénulása az első lépés a teljes leépülés és feledés felé. Amint egy időre elveszítettük az
önbizalmunkat, végünk lett, a világ erőegyensúlya megbomlott.
Ez oda vezetett, hogy a korábbi szerződések és megállapodások már nem hatályosak. A
rábeszélés és a kérések nem segítenek. Minden, ami az egyeduralkodó hatalomnak (USA),
a hatalmon lévőknek nem tetszik, archaikusnak, elavultnak, szükségtelennek nyilvánítják. És
fordítva: mindent, ami számukra előnyösnek tűnik, a végső igazságként mutatják be, bármi
áron, nyájasan, minden eszközzel keresztülnyomják. A másként gondolkodókat megtörik és
leigázzák.
Amiről most beszélek, az nemcsak Oroszországra vonatkozik, és nem csak ránk.
Ez vonatkozik a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerére, sőt néha magukra az Egyesült
Államok szövetségeseire is. A Szovjetunió összeomlása után tulajdonképpen megkezdődött
a világ újrafelosztása, és az addigra kialakult nemzetközi jogi normák - és a kulcsfontosságú,
alapvető normák - a második világháború végén kerültek elfogadásra, és nagymértékben
megszilárdították annak eredményeit - elkezdte zavarni azokat, akik a hidegháború
győztesének vallották magukat.
Természetesen a gyakorlati életben, a nemzetközi kapcsolatokban, figyelembe kellett volna
venni a világban végbemenő erőviszonyok a változásait. Ezt azonban szakszerűen,
gördülékenyen, türelmesen, minden ország érdekeit figyelembe véve, tiszteletben tartva, a
saját felelősségét megértve kellett volna megtenni. De nem – azok, akik abszolút
felsőbbrendűnek hitték magukat az eufória állapotában, az abszolutizmus egyfajta modern
formájában, arrogáns módon olyan döntéseket készítettek elő, fogadtak el és nyomtak át,
amelyek csak maguknak voltak előnyösek. A helyzet más forgatókönyv szerint kezdett
kialakulni.
Nem kell messze keresni a példákat. Először is, az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciója
nélkül, véres hadműveletet hajtottak végre Belgrád ellen, repülőgépekkel és rakétákkal
Európa kellős közepén. Több hétig folyamatosan bombázták a városokat, az életfenntartó
infrastruktúrát. Emlékezzünk ezekre a tényekre, mert egyes nyugati kollégák nem szívesen
emlékeznek ezekre az eseményekre, és ha erről beszélünk, akkor inkább nem a nemzetközi
jog normáira mutatnak rá, hanem az általuk jónak ítélt körülményekre.
Aztán jött Irak, Líbia, Szíria sora. A katonai erő Líbiával szembeni illegitim alkalmazása, az
ENSZ Biztonsági Tanácsa líbiai kérdésben hozott minden határozatának megszegése az