Jonathan Franzen - A világ végének vége

karókhoz, és otthagyják a napon, hogy magukhoz vonzzák a
ragadozókat; a galambokra és a fürjekre hámot adnak, amiről
kis nejlonhurkok lógnak, hogy a sólymok lába beléjük akadjon;
a kisebb sólyomféléknek, például a vércséknek összevarrják a
szemhéját, az egyik lábukhoz pedig odakötnek egy hurkokkal
teleaggatott csalimadarat. A vadászok aztán a Toyota pick-
upjaikkal végigjárják a sivatagban kipányvázott galambokat, a
megvakított vércséket meg feldobálják a levegőbe, mint egy
futball-labdát, hátha odavonzanak egy kerecsent vagy egy
vándorsólymot – ezek a vércsék nem tudnak elrepülni. Az is
szokás, hogy kikötnek egy sólymot a terepjáró
motorháztetejére, és figyelik, miközben a sivatagot járják. Ha a
sólyom felpillant az égre, akkor az azt jelenti, hogy valamilyen
nagyobb testű ragadozó köröz fölöttük, mire a beduinok
kiugrálnak az autóból, és gyorsan kiteszik a csalimadarakat. És
ez így megy nap mint nap, hétről hétre.
Az Egyiptomban tapasztalt néhány biztató jel egyike az volt,
hogy a sólyomvadászok milyen elmélyült érdeklődéssel
tanulmányozták kis kézikönyvemet, az Európa madarait. Köréje
gyűltek, lassan lapozgatták elölről hátra, és vissza, hosszan
nézegették az illusztrációkat, az általuk is ismert madarakat,
meg azokat is, amelyeket még sosem láttak. Az egyik délután,
miközben elnéztem néhányukat, ahogy a könyvet lapozgatták a
sátorban, ahol engem jó erős teával kínáltak, és aztán
felszolgálták a jócskán megkésett ebédet, hirtelen felötlött
bennem egy bolondos, reményteli gondolat: lehetséges volna,
hogy ezek a beduinok, anélkül, hogy a tudatában lennének,
valójában szenvedélyes madármegfigyelők?