Jonathan Franzen - A világ végének vége

De még mielőtt az emberek megkapták volna az ebédjüket, az
egyikük megpróbálta megetetni a benn, a sátorban tartott
megvakított vércsét és a megvakított karvalyt néhány fejetlen
füzikével. A vércse készségesen elfogadta a kínálást, a karvaly
nem volt hajlandó enni, hiába dugdosták a csőre elé a húst.
Ehelyett azzal foglalkozott, hogy a lábára kötött madzagot
tépdeste a csőrével – de mindhiába, legalábbis én úgy láttam.
Ebéd után azonban, már kinn, a sátor előtt, ahol hagytam, hogy
a vadászok kipróbálják a távcsövemet, egyszer csak kiáltást
hallottam. Megfordultam, és azt láttam, hogy a karvaly nagy
szárnycsapásokkal repül a sivatag felé.
A beduinok azonnal a nyomába eredtek a pick-upokkal,
részben azért, mert fontos volt nekik a madár, részben azonban
azért – és ez is a biztató jelek közé tartozott –, mert egy
megvakított madár egymagában nem sokáig marad életben, és
a vadászok nyilván megsajnálták. (Egyébként az a szokás, hogy
az idény végén felszabadítják a csalimadarak szemhéját, és
szabadon engedik őket, már csak azért is, hogy év közben ne
kelljen bajlódniuk az etetésükkel.) Közben egyre messzebb
jártak már a sivatagban, hátha megpillantják valahol a
kiszabadult karvalyt, én azonban vegyes érzelmekkel
szemléltem a hajszát. Tudtam, hogy ha sikerülne is elszöknie
előlük, és más vadászok se bukkannának rá, a vak madár akkor
sem maradna életben; de a szabadságvágya, hogy kitörjön a
rabságból, még ha vakon is, és a szinte biztos halált is
kockáztatva, a szememben szinte megtestesítette a vadon élő
madarak létének lényegét, és azt, hogy miért olyan fontosak.
Amikor húsz perccel később az utolsó vadász is üres kézzel tért