Jonathan Franzen - A világ végének vége

kísérletező prózát, mint a hagyományos, naturalista műveket.
Valamint joggal nehezményezhetjük, hogy Wharton könyveiről
általában azt tartják, hogy ugyanolyan avíttak, mint a kalapok,
amelyeket a szerzőjük viselt, és hogy középiskolások
nemzedékei főleg csak Ethan Frome című, jelentéktelen
könyvéből ismerik. És bízvást felvethetjük, hogy az amerikai
regényirodalom közismert genealógiái (Henry James és a
modernisták, Mark Twain és a realisták, Herman Melville és a
posztmodernek, Zora Neale Hurston és a fekete öntudat
irodalma) mellett létezik egy kevésbé ismert vonulat is, amely
William Dean Howellstől vezet F. Scott Fitzgeraldhoz és Sinclair
Lewishoz, tőlük pedig Jay McInerney-hez, illetve Jane Smiley-
hoz, és hogy ezen a szálon Wharton az összekötő kapocs. Velem
együtt önök is úgy érezhetik, ideje lenne újra felfedezni A
vigasság házát, méltó figyelemben részesíteni a The Custom of
the Countyt, és átértékelni Az ártatlanság korát – Wharton
három nagyszerű regényét. Ámde ahhoz, hogy kellőképpen
szemügyre vehessük Whartont és életművét, mindenekelőtt a
rokonszenv kérdését kell felvetnünk.
Nincs amerikai író, aki nála kiváltságosabb életet élt. Jóllehet
szinte állandóan voltak anyagi gondjai, mindig úgy élt, mintha
ezek nem léteznének: öröklött vagyonát a leggazdagabbak
szomszédságában álló házakra költötte, a kertek és a
lakberendezés iránti szenvedélyére, folyvást Európában
utazgatott bérelt jachtokon, sofőrtől vezetett túrakocsikon, nagy
hatalmú és híres emberek társaságát kereste, a szerényebb
szállodákat viszont messziről elkerülte. Lehet, hogy titokban,
vagy talán nem is olyan titokban, mindnyájan olyan gazdagok