emberek iránti ellenszenvemet rokonszenvvé változtatja,
minden esetben a sóvárgás. Úgy tűnik, elég, ha a regényíró
beoltja hősét valami ellenállhatatlan erejű sóvárgással (a
társadalmi felemelkedés áhításával, a gyilkosság bűnétől való
megszabadulás vágyával), és én, a kiszolgáltatott olvasó, máris
óhatatlanul a magamévá fogom tenni ezt a vágyat.
A The Custom of the Country (1913), akárcsak A vigasság háza,
arról szól, hogy valaki, aki a régi New York-i világhoz tartozik,
az új világban immár életképtelen. A kíméletlen, darwini
„természet” itt az új, iparosodott, pőrén kapitalista Amerika, az
áldozat azonban korántsem a főszereplő, Undine Spragg. A
könyv egyébként olyan, mintha A vigasság házát olvasnánk,
csak épp a fonákjáról. A szerző ugyanúgy adagolja a
rokonszenvet, de ezúttal egy olyan hősnő kapja a cseppeket,
akihez képest Lily Bart szinte maga a megtestesült kecs,
kifinomultság és szeretetreméltóság. Undine Spragg Amerika
gazdaságilag virágzó hátországának elkényeztetett, tudatlan,
sekélyes, amorális és elképesztően önző gyermeke; a nevét egy
nagyapja által gyártott hajcsavaróról kapta. Wharton azokban
az években dolgozott a regényen, amikor közben már arra
készült, hogy végleg elhagyja az Egyesült Államokat, s ezért a
könyv tulajdonképpen groteszk, rosszindulatú gúnyrajz az
országról – a milliomos Van Degen kéjvágytól kivörösödött arca,
az ünnepelt társasági portréfestő, Popple hiú kérkedése, a régi
New York vétkesen elerőtlenedett hagyományai, az élvhajhász
és tolakodó parvenük, az üzlet és a politika korrupt összjátéka –,
és mintha csak a szerző elhatározását alátámasztó okok
felsorolását olvasnánk. Wharton mintha azt akarná mondani,
blacktrush
(BlackTrush)
#1