Jonathan Franzen - A világ végének vége

is, amelyeket a válásai mérnek társadalmi állására –, mint a
befőttesüvegbe zárt pókok valamelyikének a győzelmét a többi
fölött, mindazonáltal nem tudom úgy olvasni a könyvet, hogy
ne azonosuljak a harcával. Ennek az a furcsa másodlagos
hatása van, hogy bizonyos mellékszereplőknek, akik egyébként
rokonszenvesek lehetnének (Undine második és harmadik
férje, az apja), kevesebb rokonszenv jut. Bosszantják az olvasót,
mert gáncsolják Undine előrejutását, aminek pedig ő már
elkötelezettje. A fenntartásaik, jóllehet elvben megalapozottak,
rossz színben tüntetik fel Undine vágyait. Ebben a tekintetben
Undine akár magára Whartonra is emlékeztethet bennünket,
aki a sikereivel és hatalmas életerejével végül is maga alá
gyűrte a férjét, és akinek két szerelmét, Berryt és Fullertont –
Wharton életrajzát olvasva – nehéz lebecsülnünk, amiért nem
lehettek egyenrangú társai az írónőnek. Undine
csillapíthatatlan étvágya a csillogásra és szórakozásra nem
összevethető Wharton kifinomult ízlésével, amivel szinte
szomjazott a művészetre, az utazásra és a komoly
beszélgetésekre, mindazonáltal Undine abban nagyon is
hasonlít a megalkotójára, hogy a természettől kapott
képességeit felhasználva ő is magányosan vívja a harcát az
érvényesülésért.
Ezen a ponton mélyebb rokonszenv ébred bennünk Wharton
iránt. Minden kiváltsága dacára, és annak ellenére is, hogy
milyen eltökélten vetette bele magát a társasági életbe, végül is
magányos maradt, és társtalan – vagyis született író volt. Az a
középkorú asszony, aki a padlóra szórta a teleírt kéziratlapokat,
ugyanaz volt, akivel négyéves kora óta rendszeresen megesett,