Jonathan Franzen - A világ végének vége

hogy mintegy önkívületi állapotba került, és olyankor
történeteket „talált ki”. Úgy nevelték, hogy fontosnak tartsa az
öltözködést és a megjelenését, a társasági jómodort, ő pedig
húszas és harmincas éveit is azzal töltötte, hogy
kötelességtudón alakítsa a szerepet, amelyre betanították,
közben azonban nem szűnt meg annak a kislánynak lenni, aki
történeteket szokott kitalálni. Ez az önfejű, sóvárgó, rab kislány
pedig ott van minden jobb regényében, és megpróbál kitörni
kiváltságos világa konvenciói közül. Mintha tisztában lenne
vele, hogy maga is milyen ellenszenves nőszemély, ezekben a
regényekben is hasonlóképpen ellenszenves nőalakokat tesz
meg főszereplőnek, hogy aztán a regényíró leghatásosabb
fegyverét, a regényhős vágyainak ragályosságát bevetve,
rokonszenvet keltsen irántuk az olvasóban.
Legnagyvonalúbban megformált regényében, az 1920-ban
megjelent Az ártatlanság korában, amely jóval a Fullertonnal
való viszonya után keletkezett, s az után, hogy a világháború
egy csapásra történelemmé tette a megelőző évtizedeket,
Wharton ezúttal elválasztva egymástól a szakállt és a liliomot,
mintegy szétosztja magát egy férfi és egy női szereplő alakjába,
és olyan őszinte nyíltsággal beszél a saját életéről, mint azelőtt
még soha. A főhős, Newland Archer, egy tőről származik
Whartonnal: magának való és társtalan, mindazonáltal
menthetetlenül behálózzák a régi New York társadalmi
konvenciói, és bár szabadulni szeretne, közben tökéletesen
idomul a rendíthetetlen, konzervatív világ minden
kényelméhez és rendjéhez. Newland nagy szenvedélyének
tárgya, Ellen Olenska, nem más, mint az, akivé Wharton maga