Jonathan Franzen - A világ végének vége

lett: független nő, emigráns, egy katasztrofális és kiábrándító
házasság hajótöröttje, New York-i születésű, szabad európai
szellem. Azért vonzódnak egymáshoz olyan ellenállhatatlanul,
mert összetartoznak, ahogy egyazon személyiség két fele is
összetartozik. Következésképp ez egyszer fel sem merül a
rokonszenv kérdése. Itt nem követnek el hibákat, nincsenek
tévedések, a pénz pedig csak jelentéktelen apróság. Ellen
egyszerűen csak szép, de bajban van, Newland pedig
egyszerűen csak vágyódik utána, de nem kaphatja meg, mivel
nős.
Az ártatlanság korának szépsége a távlatban rejlik. Azzal,
hogy a fő cselekményt az 1870-es évekbe helyezi, Wharton
alkalmat teremt magának, hogy a regény végén egy gyökeresen
megváltozott világba vezesse át Newlandet és Ellent, ahonnan
visszatekintve olybá tűnik, hogy megpróbáltatásaik egy azóta
letűnt kor következményei voltak. A regény ekképpen nemcsak
arról szól, amit megtagadott tőlük az élet – vagyis a régi nagy
New York-i családok glaszékesztyűs összeesküvése –, de arról is,
amit mindazonáltal megszereztek maguknak. A regény nagy,
szívszakasztó utolsó mondatát Newland beteljesületlen
vágyáról nem Newland vagy Ellen mondja ki, hanem az a nő,
akitől Newland végül is nem vált el. Wharton, ahogy egy helyütt
maga mondja: „kritikám teljes fényerejét” azokra a társadalmi
konvenciókra irányítja, amelyek az ő fiatalságát is
megrontották, egyszersmind azonban magasztalja is őket. Olyan
világosan és a maguk teljességében festi le ezt a szokásrendet,
hogy történelmileg visszatekintve, ma már annak tűnik, ami
valójában volt: társadalmi rendnek, aminek megvoltak a maga