AMI KIMARADT
Talán az altató volt az oka, amit csak egy-két órával azelőtt
vettem be, de az is lehet, hogy inkább az az ötven perc, amit a
JFK-n a biztonsági ellenőrzés előtti sorállással töltöttem,
miközben végignéztem, amint a Jet Blue földi személyzete azzal
jutalmazza a késve érkező utasokat, hogy rögtön a sor legelejére
kíséri őket, mindenesetre valami nem volt rendben a fejemmel.
Időközben negyed hét lett, egy büfépult előtt álltam, és a
hátizsákom dugig teletömött hátsó zsebéből rakodtam kifelé a
tartalmát, mert egy 25 centest kerestem, hogy kipótoljam vele
azt a hat dollárt, amit már kifizettem a kávéfőzőnőnek a
presszókávéért és a muffinomért. Valamiért nagyon fontosnak
tűnt, hogy pontosan kiszámoljam neki az aprót – azt a 25 centet
is a hat dollár után –, miközben persze tudtam, hogy ez csak egy
hülye mánia a részemről.
Aztán miután végre találtam egy 25 centest, és már mindent
visszarakosgattam a hátizsákba, hirtelen az eszembe jutott,
hogy elfelejtettem számlát kérni, de a kávéfőzőnő akkor már a
következő vendéggel foglalkozott, egy fiatal latinóval. Tudtam,
hogy legyintenem kellene az egészre, és beletörődni, hogy ez a
kávé meg a muffin kimarad a költségelszámolásból,
mindazonáltal egyszerre rendkívül fontosnak tűnt az a számla.
Amikor kézzel írott számlát kértem a kávéfőzőnőtől, a fiatal
latino felajánlotta, hogy átadja az ő nyugtáját. Melegen