Jonathan Franzen - A világ végének vége

Nigel, amikor ittasan hencegett a lányoknak. Melvin
együttérzőn bólintott. „Biztosan nagyon izgatott volt.” Nigel
teleszkópjával sikerült elkapnunk néhány pompás Saint Lucia-
szigeti amazonpapagájt, amint a fák ágain üldögéltek – ezek a
madarak hiánytalanul rendelkeznek minden
papagájtulajdonsággal: szeretik a társaságot, szivárványos
tollazatuk van, gyönyörű mintázatú a fejük és a válluk, és
nagyon intelligens az arckifejezésük, Nigel olyan élvezettel
tanulmányozta őket, hogy ezzel minden hibáját jóvátette a
szememben.
Közben azonban egyre jobban esett, és az adventista sem
tudott több madarat elővarázsolni az erdőből, mint Melvin – ha
egyszer nem volt kedvük mutatkozni. A listámról még hiányzott
az endemikus Saint Lucia-i trupiál és a Saint Lucia-i
bölénypinty, ezért mi Melvinnel lejjebb húzódtunk a szárazabb
part felé. Ott aztán, azon a helyen, ahol a csúfolórigókat láttuk,
Melvin addig cincogott, amíg sikerült előcsalnia egy nőstény
bölénypintyet. Hallottuk, hogy Nigel és az adventista ott csörtet
a bozótban fölöttünk, ezért felkapaszkodtunk egy sáros
domboldalon, és Nigelt pillantottuk meg, aki ott állt nyakig a
sűrű növényzetben, amitől engem többször is óva intettek,
mondván, hogy errefelé nyüzsögnek a mérges kígyók, főleg a
lándzsakígyó. Ő hátrafordult, és üdvözült mosollyal nézett rám,
a rokon lélek mosolyával, az adventista pedig jelentette, hogy
mind ez ideig csak egyetlenegy fehérmellényű csúfolórigót
láttak, azt is csak szempillantásnyi időre. Úgy döntöttem, nem
mondom el nekik, hogy mi Melvinnel az előző nap alig fél
percen belül kettőt is láttunk, és méghozzá alaposan meg is