Jonathan Franzen - A világ végének vége

nézhettük őket.
Aznap délután a Descartiers ösvényen megint próbát tettem a
trupiállal, de sajnos ködös volt az idő, és esett is. Estére aztán
már nagyon ráuntam a hiábavaló keresésre, és abból is elegem
lett, hogy mindennap hajnali ötkor keljek, mindazonáltal
kötelességtudón felkészültem rá, hogy másnap megint még
sötétben kimegyek az erdőbe, és adok magamnak még egy
esélyt. Reggel azonban egyszerűen nem volt kedvem kikelni az
ágyból. Az ilyen kedvtelésből űzött játékoknál sosem szabad
feltenni azt a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is űzzük őket.
Mert az ember csak a nagy, ásító semmivel találja szembe
magát, ami nagyon is közeli rokona annak a semminek, amely
szorgos életünk felszíne alatt rejtőzik. Jamaicában úgyis
lemaradtam már két endemikus madárról, mit számít, ha most
Saint Lucián is lemaradok egyről? Vagy akár az összesről?
Jutalmul, amiért olyan sokáig aludtam, nyolctól kilencig
hatalmas felhőszakadás volt – és amúgy se láttam volna
egyetlen sárgarigót sem, viszont így legalább átfuthattam az e-
mailjemet. De aztán, miközben az e-maileket olvasgattam,
egyszer csak kisütött a nap. Nekem meg hirtelen az eszembe
jutott az a sok-sok madár, amit a repülőgép indulásáig
hátralévő órák alatt láthatok még, ezért gyorsan
becsomagoltam a bőröndömet, autóba vágtam magam, és
lementem a száraz erdőbe azokra a helyekre, amelyeket Melvin
mutatott meg. Az eső alatt a madarak elültek, és csak akkor
kezdtek újra feléledni. Micsoda boldogság volt látni őket! Még
egy nekem új madarat is megpillantottam – egy karibi eléniát,
mely állítólag „közönséges” Saint Lucián, én azonban még