Jonathan Franzen - A világ végének vége

elbánik; egy cseppet sem hízeleg önnön fontosságuk tudatának.
E tekintetben nagyon is különbözik más északkeleti
nagyvárosoktól, Bostontól és Baltimore-tól, melyek minden
újabb generációban újraalkotják a maguk büszke öntudatát.
Baltimore-ban több tévéshow-t, és Bostonban több mozifilmet
forgatnak évente, mint Philadelphiában egy évtized alatt. A
Springsteen gyászos hangulatú számával kísért kezdő képsorok
szomorú, üres utcáin kívül Jonathan Demme Philadelphiájában
sem volt semmi speciálisan philadelphiai. Philly a hiányról szól,
a veszteségekről, a szavak közti semmiről. De gondolatként ez a
semmi sohasem tárgyiasult még. Brooklynban az utolsó
nyomortanya legsötétebb zugából is odalátni Manhattan távoli
sziluettjére, ami mintha valahogy oltalmat nyújtana az
embernek – New York fontossága védi, megvédi attól, hogy
maguk alá temessék a saját érzelmei. Ezzel szemben, ha a
philadelphiai Center City felhőkarcolóira vet az ember egy
pillantást Kensingtonból vagy Point Breeze-ből, csak az jut az
eszébe róla, hogy úgysincs innen hová mennie, és mindjárt
elfogja a rosszul megvilágított pályaudvari peronok, az üres
irodák, a Városháza fűtetlen tátongó csarnokainak hangulata,
és óhatatlanul a nemzet repedt, néma Harangjára gondol.
Az utóbbi években mindazonáltal egy kicsit összeszedte
magát a város. A kilencvenes években még, ha az ember kitette
a lábát otthonról, rögtön megrohanta a magány, meg a
szépségnek az a fajtája, amely kart karba öltve jár a magánnyal.
Igazi esztétikai élmény, amit nem szennyez semmiféle identitás
a maga erőszakosságával. Olyan színtiszta szépség, hogy az már
fáj. Abban a Phillyben, amit én ismertem, tulajdonképpen nem