Jonathan Franzen - A világ végének vége

volt szinte semmi csúf. Az egész, úgy, ahogy volt – a Logan Circle
megsárgult, téli gyepszőnyege, az elhagyatott rozsdamezők, a
lebontásra váró gyárak, a Washington Street-i benzinkút
világító hirdetése, a North Station kísértete, a South Street
mindenféle vicik-vacakot árusító kis, piszkos boltjai, az
olajfinomítók és a szennyvíztisztítók, melyek elsőnek
köszöntötték bűzükkel a város kényelmes közelségében, de a
kietlen semmi közepén elterülő repülőterére érkező utasokat –,
a maga gőgös zárkózottságában állt ott az elnéptelenedés és
egyre csak hanyatló termelés száz éve tartó útjának a végén,
mindazonáltal ragaszkodva hozzá, hogy rendkívülinek lássák. A
városnak még azokat a részeit is, amelyekre a turisztikai hivatal
a legbüszkébb volt, az Art Museumot és a Rittenhouse Square-t
is agyonnyomta a hatalmas égbolt, és ostromzár alatt tartotta a
rettenetes időjárás, a nyári köd és a harapós téli szelek, meg a
rettenetes Delaware közelsége, s ezért maguk is magányosak
voltak.
Persze azért így is sokan laknak Philadelphiában. A
népsűrűség viszont alacsony, más nagyvárosokhoz képest. Ha
New Yorkban szembejön valaki az utcán, az ember biztosra
veheti, hogy az illető New York-i, egy a sok közül. Egyvalami
legalábbis minden New York-iban közös: az, hogy New York-i.
Ha Philadelphiában lát valakit az ember az utcán, akkor nem
általában egy philadelphiait lát, hanem egy egyént. Nincsen
mellette elég sok hasonló arc ahhoz, hogy általánosíthassunk.
Nem tudjuk, mi van az arc mögött, csak azt, hogy biztosan neki
is van valami története, miközben az embernek bőven van
ideje, hogy az emlékezetébe vésse a vonásait, amíg a buszra vár,