Jonathan Franzen - A világ végének vége

szép ember, akiket a televízióban látok. És megfordítva,
ugyanezért nem tud sohasem csúnya lenni se egy állat, se egy
növény – hacsak nem utáljuk. A jó portrénak, mint Stolfa
képeinek is, az a titka, hogy keretbe foglalja, miáltal
egyszersmind ki is emeli a tárgyát a közegéből, elhárítva róla
szokásos esztétikai ítéletünket, és visszahelyezve abba a
természetes közegbe, ahol minden érdekes, minden
rokonszenvet és bámulatot ébreszt, és minden megér annyi
figyelmet, hogy még egyszer, alaposan megnézzük. Stolfa a
fényképezőgép novellistája.
Továbbá nagyon rock and rollos is. A legjobb rock attól
hitelesen eredeti, hogy az átlag zenéje. Az, hogy nincs még egy
műnem, amelynek a számára fontosabb lenne a hitelesség,
elsőre talán önellentmondásnak tűnhet, hiszen egyszersmind
nincs is még egy műnem, amely olyan könnyen a kezére állna
az átlagembernek, mint a rock. (Nem kell hozzá más, mint az,
hogy az ember tudjon énekelni és/vagy lejátszani néhány
egyszerű akkordot, amihez elég két kéz, pár hónapi gyakorlás és
két számjegyű IQ.) A probléma abban áll, hogy amint egy banda
ismertté válik, csupáncsak a sikerük meg a zenei profizmusuk
révén is, mindjárt úgy tűnik, hogy elárulták azt, ami a rock
lényege – a demokratikus közkeletűségét. A zenei termés zöme
kereskedelmi célokra előállított hazugságokból áll, melyek csak
arra valók, hogy elfedjék a problémát. (Erről szól a kedvenc
dalszövegem is, amely olyan, mintha Jennifer Lopez sajtósa írta
volna, és szinte megejtő a maga szemérmetlen imázsteremtő
igyekezetében: „Ne dőlj be ennek a nagy felhajtásnak / én most
is csak a szomszédék Jennyje vagyok”.) Ennél rokonszenvesebb,