Jonathan Franzen - A világ végének vége

pusztultak a San Francisco-öbölben közlekedő hajók
tartályaiból kieresztett olajtól. A lummapopuláció csak 1969
után kezdett kissé magához térni, miután a nagy szigetet
vadrezervátummá nyilvánították. Aztán az 1980-as évek elején
megint zuhanni kezdett a lummák száma.
Ennek az oka egy új halászati módszer, mellyel a felszínre
felhúzott óriás vonóhálókkal nemcsak halakat fognak, hanem
delfineket, vidrákat, teknőcöket és a búvárló tengeri madarakat
is. Ezek a hálók manapság világszerte legalább évi négyszázezer
tengeri madarat pusztítanak el – lummákat és fraterculákat,
bukórécéket az északi vizeken, és pingvineket, bukóhojszákat a
dél-amerikai partok előtt. Csak a lummák évi vesztesége még
annál a száznegyvenhatezer példánynál is több lehet, mint
ahány az Exxon Valdez 1989-es olajkatasztrófájában elpusztult.
Az 1980-as évek közepétől fogva több amerikai állam, például
Kalifornia is felfigyelt az ökológiai rombolásra, amit a halászat
végbevisz, és szigorú korlátozásokat vezetett be, sőt egyik-másik
éppenséggel be is tiltotta az óriási vonóhálókat. Ennek
következményeképp a Farallon-szigeteken tüstént megugrott a
tengeri madarak száma. Az elmúlt tizenöt évben, amióta nem
tizedelik őket a halászhálók, és szabadon élhetik az életüket, a
lummák populációja megnégyszereződött. Faralloni jövőjüket
ma már csak a folyamatos táplálékellátás esetleges
megszakadása veszélyezteti – amivel a klímaváltozás vagy a
tengerek túlhalászása fenyeget.
Pete Warzybok a madárlesben kuporogva pontosan
feljegyezte, hogy a lummák milyen halfajokkal tértek vissza a
fészkükre. A kaliforniai halászok számára, akiktől azt várjuk,