Jonathan Franzen - A világ végének vége

súlyokat lumineszkáló műanyag tokba kell helyezni (mivel a
fény vonzza a halakat), és Van Antwerpen meg is fogadta a
szervezet tanácsát.
– Ahányszor elkapok egy madarat – mondta Wanlessnek –,
annyiszor elveszítek egy halat. Hozzanak olyan törvényeket,
amelyeket be is lehet tartani. Mert különben az emberek
tudomást sem vesznek róla.
Ezután részletekbe menő szakmai vita kezdődött a
kivételesen lelkiismeretes hajótulajdonos és a természetvédő
között, aki madárvédő módszereket akart elerjeszteni a világ
mélytengeri halászflottáinál. Van Antwerpennek az a legfőbb
kifogása a műanyag tokba helyezett súlyok ellen, hogy a
BirdLife ajánlása szerint a súlyokat a felcsalizott horoghoz
túlságosan közel kell elhelyezni – ha egy cápa átharapja a
zsinórt, elveszítjük a súlyt.
– Mi lenne, ha négy méterre növelné a súly és a horog közti
távolságot? Erre Wanless a homlokát ráncolta, és rámutatott,
hogy ebben az esetben olyan lassan süllyedne le a horog, hogy a
madarak már nem lennének védve tőle. De talán a súly
növelésével kiegyenlíthető lenne az időveszteség. Van
Antwerpen azt felelte, hogy ő szívesen kipróbálná – a kapitány
valóban nem akart albatroszokat fogni, hanem csak tonhalakat.
Viszont a súlyokat sem akarta elveszíteni.
A halászhajók azzal is csökkenteni tudják a szándékaik
ellenére elpusztított tengeri madarak számát, ha „madárijesztő”
kötelet húznak maguk után, amiről színes rongyok lógnak, és a
végén egy műanyag bója van. A madárijesztő kötél olcsó, a
használata egyszerű, ám nagyon hatásosan távol tartja a