Jonathan Franzen - A világ végének vége

madarat pedig óvni kellett azoktól a veszélyektől, melyek a
kihalás szélére sodorták. Az üregek körül csapdákat állítottak
fel a macskák és oposszumok ellen, Manuel Tuanui pedig, akiről
a szomszédjai ezután azt mondták, hogy „elment az esze”, 2900
hektár erdőt az új-zélandi államnak adományozott, amely
ennek nagy részét körülkeríttette a legelő birkák és tehenek
ellen. Alig néhány éven belül a család erőfeszítéseinek
köszönhetőn növekedni kezdett az erdőben költő taikopárok
száma; ma már több mint húszról tudnak.
Egy forró januári napon csatlakoztam a brit tengerimadár-
szakértő Dave Boyle-hoz és Giselle Eagle-hez, egy brit
önkénteshez, hogy megtegyem velük a hosszú utat az általuk
S64-esként ismert taiko tojó üregéhez. A madár a tojásán ült,
melyet egy akkor már tizennyolc idény óta a környéken élő, de
társat csak most először találó taikokakas termékenyített meg.
Boyle feltétlenül meg akarta vizsgálni az S64-est, mielőtt még
kikölti a tojását, és újra sűrűbben kijár majd a tengerre
táplálékot gyűjteni.
– Képtelenség megállapítani, hogy hány éves lehet – mondta. –
Lehet, hogy eddig valahol másutt költött, és más párja volt, de
az is lehet, hogy nagyon fiatal.
Nagyon hepehupás terepen haladtunk, az erdő bozótos volt,
és helyenként mocsaras. Az S64-es ürege egy meredek
domboldalban volt, melyet sűrű páfrány és száraz ágak
borítottak. Boyle letérdelt, és leemelte a faláda tetejét, melyet a
fészek üregének a végében helyeztek el. Bekukucskált, és
szomorúan ingatta a fejét.
– Úgy látom, a csibe nem tudott kimászni a tojásból.