Jonathan Franzen - A világ végének vége

Nem ritkaság, hogy a kikelő csibék elpusztuljanak, főleg, ha a
tojó fiatal és tapasztalatlan, de minden elhullott példány nagy
veszteség egy olyan faj számára, melynek teljes populációja is
még csak mintegy kétszáz madárból áll. Boyle benyúlt a ládába,
és kiemelte az S64-est. Viharmadárhoz képest nagy volt, a kezei
közt mégis kicsinek tűnt, és persze fogalma sem volt róla, hogy
ő milyen ritka és értékes; vergődött, és megpróbálta megcsípni
Boyle-t, amíg bele nem dugták egy kis vászonzsákba. Nehogy
tovább is ott gubbasszon az odújában, Boyle eltávolította az
elpusztult csibét és a törött tojást, melynek a szélébe beleakadt
a csibe lába. Aztán Eagle segítségével gyűrűt húzott az S64-es
lábára, egy tűvel DNS-mintát vett tőle, majd mikrochipet ültetett
a bőre alá a hátán.
– Ma rossz napja van a madárkánknak – mondta Eagle.
– De most, hogy megkapta a mikrochipet – mondta Boyle –,
többet nem fogjuk háborgatni.
Az a néhány taiko, amely túlélte a ragadozók évszázadok óta
tartó támadását és élettere szűkülését, azért fészkel olyan
mélyen benn az erdőben, mert ott viszonylag biztonságban van,
nem pedig azért, mert ez lenne számukra optimális. Ahhoz,
hogy szárnyra kaphasson, még a felnőtt taikónak is fel kell
kapaszkodnia egy fa tetejére, egy fiókának pedig több napba is
beletelhet, mire kiverekszi magát az erdőből, ami után már
nem biztos, hogy lesz még elég ereje túlélni az óceánon. A
Tuanui család részben épp azért hozta létre 1998-ban a
Chatham Island Taiko Trustot, hogy a szigetnél szélesebb
körben is megpróbáljanak pénzt gyűjteni egy kis,
ragadozómentes rezervátumra a part közelségében. A