Jonathan Franzen - A világ végének vége

folyóvizeket is védi, menedéket biztosít az állatainak a
viharban, a maga számára pedig megkönnyíti, hogy számba
vegye a birkáit. Amikor arról faggattam, hogy egy
birkatenyésztő család miért veszi a nyakába a világ három
legritkább tengeri madara megmentésének a gondját, ami
annyi munkával és költséggel járt, Bruce csak megvonta a
vállát, és azt felelte:
–  Valakinek vállalnia kellett. A taiko felkutatása nagy
erőfeszítésbe került. De nemcsak mi vettünk benne részt,
hanem a chathami emberek is – nagy érdeklődést keltett az
egész szigeten.
–  Lenyűgöző látni – mondta Liz –, hogy ma már tízszer
annyian védik az erdejüket, mint huszonöt évvel ezelőtt.
– Ha mi most nem végezzük el ezt a munkát – mondta Bruce
–, a következő nemzedéknek sokkal nehezebb dolga lesz.
Az volt a benyomásom, hogy a Chatham-szigetek és a mi
világunk között az a legnagyobb különbség, hogy a
szigetlakóknak nem kell a képzeletükre hagyatkozniuk, ha
tengeri madarakat akarnak látni. A Taiko Trust ragadozómentes
sziklarezervátumától, ahová nemsokára fiatal albatroszok
kezdenek majd visszatérni, hogy ott találjanak párt maguknak,
a Te Tara Koi Koia csak kétórányi hajóútra van. Szédítően
meredek lejtői és a moszattal benőtt sziklákat ostromló óceán
hullámai fölött szigorúan összevont szemöldökű
albatroszszülők gondozzák szürke pihés kicsinyeiket. Fölöttünk,
olyan tömegben, hogy az ember elveszíti az arányérzékét, pedig
csak akkorának tűnnek, mint egy sirály, albatroszok köröznek
és siklanak a szélben hatalmas, kiterjesztett szárnyukon. Nem