9/13/01
Évek óta visszatérő rémálmom, hogy itt a világvége, ami a
következőképp zajlik le: egy zsúfolt, modern, és nagyjából alsó-
Manhattanre emlékeztető városban egy nagy utasszállító
repülőgépet vezetek egy sugárúton, ahol valahogy semmi sem
stimmel. Teljes képtelenségnek tűnik, hogy a tőlem kétoldalt
álló házak nem borotválják le a szárnyaimat, és hogy ilyen kis
sebességnél is a levegőben tudom tartani a gépet. Közben meg
valami mindig eltorlaszolja az utat, végül mégis sikerül
bevennem egy éles kanyart, vagy elkormányozni a gépet egy
viadukt alatt, hogy aztán egyszer csak egy olyan magas
felhőkarcoló tornyosuljon előttem, hogy függőlegesen kell
emelkednem, ha el akarom kerülni. De a gép kétségbeejtő
lassúsággal emelkedik csak, a felhőkarcoló meg rám akar dőlni,
amikor végre felébredek a saját ágyamban, és elmondhatatlan
megkönnyebbülést érzek.
De ezen a kedden nem volt ébredés. Az ember rohant a
tévéjéhez, és csak nézte. Hacsak valaki nem volt nagyon jó
ember, akkor valószínűleg több, egymással
összeegyeztethetetlen világ karambolozott a fejében, akárcsak
nekem. A tévében látott horror és szomorúság mellett, netán
még valami gyerekes csalódottságot is érezhetett, amiért
elrontották az aznapi programját, vagy elfoghatta valami önző
aggodalom, hogy vajon ez most milyen hatással lesz a