Jonathan Franzen - A világ végének vége

amely egy pápaszemes gébics hangjáról készült, mire rögvest
szoros alakzatban hét madár röppent oda az útra. A szépségük
és a kecses mozgásuk már csak ráadás volt. Daviddel
gratuláltunk egymásnak, Geitan meg ugrált örömében a
vezetőülésben, és úgy hadonászott az ökörfarok légycsapójával,
mintha királyi jogar lenne, és közben azt kiabálta: „Győztünk!”
Kelet-Afrika nevezetes óriásmadarait – a mindenütt
felbukkanó villásfarkú szalakótát, a gőgös kígyászkeselyűt és az
óriástúzokot, amely mellett egy gazella is eltörpül – szabad
szemmel is megcsodálhatjuk. A fekete tollazatú kaffer
szarvasvarjú békésen sétálgat kis csapatokban a fű között,
miközben olyan kifejezésteli szemmel tekinget körbe, ami
szinte már emberinek tűnik, aztán lehuppan tollászkodni, vagy
talán csak egy kicsit töprengeni. A füles keselyű, a dögevő
madarak legnagyobbika, mindig az első a hiénák által
meghagyott húscafatok lakomáján; a kisebb keselyűk
félrehúzódva várakoznak, szinte mint a bársonykordon mögött,
egy night-club előtt, hogy rájuk kerüljön a sor; a hórihorgas
afrikai marabuk egykedvűen nézik a jelenetet, mintha
szmokingos pincérek lennének. A hím struccok násztáncukat
lejtik jobbra-balra dülöngélve, fehér tollpihék felhőjében. Bár a
YouTube-on is látható erről videó, ezt a látványosságot – amikor
egy két és fél méter magas madár úgy táncol, mint egy
holtrészeg esküvői vendég – csak a helyszínen lehet igazán
kiélvezni.
Én azonban voltaképpen a kisebb madarak révén kerültem
közel Afrikához; elfelejtették velem, hogy turista vagyok. Az,
hogy egy nemzeti park része-e a természetnek, avagy csak