Jonathan Franzen - A világ végének vége

a saját instrukcióját is hozzáfűzte, miszerint feltétlenül eleget
kell tennem a meghívásnak. A doveri házat magamban eleve a
rossz igazság zónája megtestesülésének képzeltem. Rettegve
mentem el hozzájuk, és a ház csakugyan beigazolta az
előérzetemet. A szigorú és nyomasztó rend légkörét árasztotta,
és olyan személytelen volt, mint egy hivatalos rezidencia. A
földig érő függönyök, vasalt redőik merevsége mintha azt
üzente volna, hogy Gail soha többé nem fogja megérinteni őket.
A nagynéném haja hófehér volt, és ugyanolyan mereven állt,
mint a függönyök. A tűzpiros rúzs és a vastag, fekete szemfesték
csak annál jobban kiemelte az arca fehérségét.
Megtudtam, hogy Irmát csak a szüleim hívták Irmának;
mindenki másnak Fran volt, ami a lánykori nevéből rövidült
erre az egy szótagra. Gyászkitörésektől rettegtem, Fran azonban
minden órát és percet kitöltött hangos beszédével; szünet
nélkül beszélt éles, magas hangján. Beszélt a háza
berendezéséről, a delaware-i kormányzóval való
ismeretségéről, az országos politikában bekövetkezett
fordulatról – végtelenül unalmasan, emberi érzelmeket távolról
sem érintve. Olykor Gailt is szóba hozta, de róla is ugyanezen a
hangon beszélt: Gail természetéről beszélt, művészi
tehetségéről, a magasztos céljairól, amiket maga elé tűzött. Én
csak keveset szóltam, aminthogy Walt is. A nagynéném
szakadatlan duruzsolása elviselhetetlen volt, de addigra már
valószínűleg felfogtam, hogy a zóna, amelybe bezárta magát,
valószínűleg szintén elviselhetetlen lehet, és csakis a szüntelen,
fellengzős és teljesen tartalmatlan beszéd az egyetlen módja,
hogy kibírja az életét, illetve hogy a látogató ne pusztuljon bele