Jonathan Franzen - A világ végének vége

jégmezőn sétáló utasok a madár felé irányították lépteiket, mi
pedig másokkal együtt beszálltunk a gumicsónakokba. Mire
odaértem a helyszínre, már harminc narancs mellényes
fotográfus állt vagy térdelt a hóban, objektívjét egy nagyon
magas és nagyon szép pingvinre irányozva a közvetlen
közelből.
Én addigra már csendben megfogadtam, hogy egyetlenegy
fényképet sem fogok készíteni az úton. Az elém táruló látvány
olyan felejthetetlen volt, hogy nem volt szükség kamerára a
megörökítéséhez: a császárpingvin úgy állt ott, mintha
sajtóértekezletet tartana. Mögötte megjelent egy csapat Adélie-
pingvin, mintha a kísérete lettek volna, a császár pedig nyugodt
méltósággal fogadta a sajtó munkatársait. Aztán kisvártatva
kényeskedve kinyújtóztatta a nyakát. Hajlékonyságát és
egyensúlyérzékét demonstrálva, de korántsem hetvenkedve, az
egyik lábával megvakarta a füle tövét, miközben egyenes
derékkal, biztosan állt a másikon. Aztán mintegy aláhúzva,
hogy milyen otthonosan érzi magát köztünk, elaludt.
Az esti összejövetelen Graser kapitány meleg köszönetet
mondott a madarászoknak. Külön asztalnál teríttetett nekünk,
és ingyen volt a bor. Az asztalon álló táblán ez volt olvasható:
CSÁSZÁR KIRÁLY. A pincérek, akik többnyire filippínók voltak,
Tomot Sir Tomnak, engem Sir Jonnak szólítottak, amitől úgy
éreztem magam, mint John Falstaff. Valójában azonban inkább
császár királynak éreztem magam aznap este. Napközben
ismeretlen utasok is odajöttek hozzám a folyosókon, hogy
hálálkodjanak és megéljenezzenek, amiért megtaláltam a
pingvint. Ebből végre megtudtam, milyen érzés lehet