Jonathan Franzen - A világ végének vége

látogató, ha egymás mellett lát egy királypingvint és egy
embert, legyen bár az illető mégoly tökéletes példánya is
nemének, és nem homályosítja el a látását holmi szexuális
vonzalom, akkor kétségkívül a pingvint fogja a szebbiknek
minősíteni. De ezzel nem csak a feltételezett földönkívüli van
így. A pingvineket mindenki szereti. Az egyenes tartásukkal, s
azzal, hogy bármikor képesek hasra esni, s ahogy a karokra
emlékeztető úszószárnyukkal gesztikulálnak, a rövid, tipegő
lépteikkel, s azzal, ahogy bátran megiramodnak a kicsi
lábaikon, jobban hasonlítanak az embergyerekekre, mint
bármely másik állat, az emberszabású majmokat sem kivéve ez
alól.
Minthogy az evolúciójuk a világtól távol eső tengerpartokon
folyt le, az antarktiszi pingvinek azon kevés állatfaj közé
tartoznak, amely egyáltalán nem fél tőlünk. Amikor leültem a
földre, a királypingvinek olyan közel jöttek hozzám, hogy akár
meg is simogathattam volna a fényes, szőrszerű tollaikat. A
tollazatuk mintája olyan precíz rajzolatú volt, és olyan világítón
élénk színű, amilyent az ember általában csak kábítószer
hatása alatt lát. A szamárpingvinek és az állszíjas pingvinek
kolóniájában az ürülék miatt nem volt kedve leülni az
embernek. A királypingvinek azonban, ahogy a Lindblad egyik
kísérője fogalmazott, sokkal rendszeretőbbek voltak. A déli-
georgiai Saint Andrews-öbölben, ahol félmillió felnőtt és pihés
kis királypingvin lakott szorosan egymás mellett, az orrom nem
érzett mást, csak a tenger és az alpesi levegő illatát.
Bár minden pingvinfajnak megvan a maga bája – a makaróni
pingvineknek a glam rocker bóbitájuk, az aranytollú