Jonathan Franzen - A világ végének vége

pingvineknek az, ahogy páros lábbal aprókat szökellve
kapaszkodnak föl vagy le a meredek sziklafalakon –, nekem a
királypingvinek voltak a kedvenceim. Felülmúlhatatlan
esztétikumukat a játékban elmerülő gyerekek kimeríthetetlen
energiáival párosítják. A partra kibukdácsoló madarak úgy
rohannak a hullámok elől verdesve kiterjesztett
úszószárnyakkal, mintha egyszer csak fázni kezdtek volna a
vízben. Amikor egy magányos pingvin úgy áll ott a sekély
vízben, hosszan elnézve a tengert, hogy az ember azon kezd
tűnődni, vajon mi járhat a fejében. Vagy amikor két fiatal hím
izgatottan totyog a habozó nőstény után, majd hirtelen
megtorpan, hogy összemérje, melyikük tudja hatásosabban
nyújtogatni a nyakát, vagy pofozni kezdik egymást a másikban
semmi kárt sem tevő úszószárnyaikkal. Jóllehet félelmetesen
hegyes csőrük van, inkább csak az ártalmatlan szárnyaikkal
folytatnak csihi-puhit.
A Saint Andrews-öbölnél főleg a kolónia szélén voltak csak
események. Mivel sok madár kotlott vagy vedlett, a telep
meglepően békés volt. Fölülről nézve olyan volt a látvány, mint
Los Angeles a Griffith Parkból letekintve kora reggel, egy
hétköznapon. Egymás mellett álló pingvinek álmos
megapolisza. A köztük átvezető főútvonalakon tokoscsőrűek
járőröztek – furcsa, hófehér, galambtermetű, de
keselyűtermészetű madarak. De még a királypingvinek
elképesztő hangja is – valami ünnepélyes tülkölés, ami a skót
dudára emlékeztet, vagy vásári trombitára, vagy olyan, mint a
kutyák vakkantása, de igazából nem hasonlít semmire sem,
amit addig hallottam – megnyugtató hatású, ha sok ezer pingvin