Jonathan Franzen - A világ végének vége

voltak, mert következett az expedíció fénypontja: a diavetítés,
amihez az utasokat is felkérték, hogy ajánlják fel három-négy
legjobban sikerült felvételüket. A hajó fényképésze, aki a
diaporámashow-t bemutatta, előre elnézést kért mindenkitől,
akinek esetleg nem tetszenek a zenei aláfestés általa kválasztott
számai. Való igaz, a zenekíséret – Here Comes the Sun, Build Me
Up, Buttercup – nem nagyon emelte a show színvonalát. Az
egész nagyon elkedvetlenítő volt. Ugyanazt a levertséget
éreztem, ami mindig elfog a képi kultúránktól: akármilyen
keskeny szeletekre szabdaljuk is az életet, és bármilyen
szorosan követik is egymást a felvételek, a képsor nekem
mindig főleg arról szól, ami kimaradt belőle. És az is
szembeszökő volt, hogy a National Geographic háromhetes
fotótanfolyama alatt sajnos nem lehetett elsajátítani a National
Geographic látásmódját. Az összhatás a beteljesületlen
vágyakozás kínos képét mutatta. A diaporámashow az együtt,
közösségben átélt kalandot akarta ábrázolni, mintha olyanok
lettünk volna, mint Shackleton és a legénysége. Csakhogy
nekünk nem volt részünk hosszú, sarkvidéki télben, és nem
kellett hónapokon át fókahúst fogyasztanunk. A Lindblad és
utasai közötti vertikális viszony túlságosan súlyosan nehezedett
ránk ahhoz, hogy horizontális kötelékek is kialakulhassanak.
Így aztán a diaporámashow a leginkább egy házilag készített
reklámfilmre emlékeztetett, amely a Lindbladot hirdeti. Az a
hiábavaló igyekezet, amely eltöltötte, még azokat a képeket is
tönkretette, melyeknek máskülönben kedveseknek kellett volna
lenniük a számomra, mint az amatőr felvételeknek általában,
amelyek egy szeretett arcot örökítenek meg. Amikor a bátyám