Jonathan Franzen - A világ végének vége

röppályái úgy szövik körül a földet, mint százmilliárd
selyemfonál, fától fáig, és kontinenstől kontinensig. Nekik
sohasem volt túlságosan nagy a föld. Az európai fecske a párzás
után majdnem egy évig folyamatosan repül, átszeli a Szaharát
oda és vissza, a levegőben eszik, ürít és alszik, miközben
egyszer sem száll le a földre. A fiatal albatroszok legalább tíz
évet töltenek a nyílt óceánok fölött kalandozva, mielőtt
visszatérnének a szárazföldre párosodni. Megfigyelési adatok
szerint egy kis goda képes volt megállás nélkül Alaszkából Új-
Zélandra repülni, 11 690 kilométert téve meg kilenc nap alatt, a
tüzestorkú kolibrik pedig pöttömnyi testük súlyának a
harmadát is elveszítik, mialatt átrepülik a Mexikói-öblöt. A
sarki partfutó, egy kis termetű gázlómadárfajta, évente kétszer
megteszi a Tűzföld és a kanadai sarkvidék közti távolságot; egy
különösen hosszú életű példány, a (gyűrűje sorszáma után) B95
nevet viselő madár, élete során többet repült, mint a Föld és a
Hold közötti távolság.
Van azonban egy létfontosságú képesség, amivel a madarak
nem rendelkeznek, csak az emberek: uralják a környezetüket. A
madarak nem tudják megvédeni a zsombékokat, nem értenek a
halgazdálkodáshoz, és nem tudják légkondicionálni a
fészkeiket. Nekik csak ösztöneik vannak és fizikai adottságaik,
melyekre az evolúció során tettek szert. Ezek a képességeik jól
szolgálták őket nagyon hosszú ideig, 150 millió évvel tovább,
mint ahogy az ember egyáltalában megjelent a Földön. Most
azonban az emberek átalakítják az egész bolygót – a felszínét, a
klímáját, az óceánjait –, mégpedig olyan gyorsasággal, hogy
azzal az evolúció nem tud lépést tartani, és a madarak nem