Jonathan Franzen - A világ végének vége

Henry Findernek köszönhetem, aki a szerkesztőm volt a New
Yorkernél. 1994-ben mentem fel először Henryhez, pályakezdő
és nyomasztó pénzhiányban szenvedő újságíróként. Valami
véletlen folytán sikerült összehoznom egy tűrhető cikket az
amerikai Postáról, de aztán kiütközött velem született
tehetségtelenségem, és a következő írásművem, amely a Sierra
Clubról szólt, egyszerűen közölhetetlen volt. Ezen a ponton
vetette fel Henry, hogy talán az esszéíráshoz több hajlamom
lenne. Szinte hallottam, hogy még hozzáteszi, „ha már
újságírónak ilyen csapnivaló vagy”, és azonnal ki is kértem
magamnak, hogy nekem efféle hajlamaim lennének. Közép-
nyugati neveltetésemnél fogva eleve borzadtam attól, hogy
szükségtelenül sokat fecsegjek magamról, ráadásul pedig még
bizonyos, a regényírásról alkotott téveszméimből fakadó
előítéleteim is voltak, és vonakodtam az olyan dolgok egyszerű
megnevezésétől, melyeket célravezetőbb lehet ábrázolni. Pénzre
azonban továbbra is szükségem volt, ezért ezután is tovább
hívogattam Henryt könyvkritikai megbízások reményében. Az
egyik ilyen alkalommal megkérdezte, hogy érdekel-e engem a
dohányipar – mivelhogy ez a tárgya Richard Kluger új,
nagyszabású történeti munkájának. Gyorsan rávágtam, hogy
„semmi a világon nem érdekel kevésbé, mint a cigaretta”. Amire
Henry még nálam is gyorsabban így felelt: „Akkor viszont annál
inkább írnod kell róla.”
Ez volt az első lecke, amit Henrytől kaptam, és máig is az
egyik legfontosabb. Miután a húszas éveimet
végigdohányoztam, a harmincas éveim elején két évre sikerült
leszoknom. De aztán, amikor megbíztak a Postáról szóló cikkel,