zárlata –, ugyanezen a vasárnapon Michael Chang a roland-garrosi
stadionban megnyerte a döntőt, így aztán összemosódott bennünk a
Tienanmen téri diák és a teniszjátékos, pedig ez utóbbi kimondottan
idegesítő módon hányta magára a keresztet.
- július 14-én este, egy meleg, szürke nap végén, miközben a
kanapén ültünk, és Jean-Paul Goude élőképekkel tarkított kozmopolita
felvonulását néztük Frédéric Mitterrand kommentárjával, az volt az
érzésünk, hogy a világ összes felkelése és forradalma a mi művünk volt, a
rabszolgaság felszámolásától a gdański hajóépítő telepekig és a Tienanmen
térig. Ott volt előttünk a föld összes népe, a múlt, a jelen és a jövő harcai,
amelyek egytől egyig a francia forradalomból nőttek ki. Amikor Jessye
Norman mesterséges szél által meglebegtetett, kék-fehér-piros ruhájában
rázendített a Marseillaise-re, iskoláskorunkat idéző régi érzés lett úrrá
rajtunk, lelkünket áthatotta a dicsőség és a Történelem tudata.
A keletnémetek átkeltek a határon, gyertyás körmeneteket rendeztek a
templomok körül, hogy megbuktassák Honeckert. A berlini fal leomlott.
Akkoriban gyorsan peregtek az események, a zsarnokokat egyórás tárgyalás
után kivégezték, a feltárt tömegsírokból földszínű tetemek kerültek elő.
Minden képzeletet felülmúlt, ami történt – ezek szerint halhatatlannak
hittük a kommunizmust –, és az érzéseink nem voltak szinkronban a
valósággal. Úgy éreztük, hogy az események túllépnek rajtunk, és
irigyeltük a kelet-európaiakat, amiért ilyen pillanatokat élhetnek át. Aztán
láttuk, ahogy megrohanják a nyugat-berlini üzleteket, és siralmas
öltözetükkel, banántáskáikkal szánalmat keltettek bennünk. Megható volt,
mennyire nem ismerik a fogyasztói szokásokat. De egy idő után bosszantó
volt látni ezt az anyagi javak iránti féktelen, különbségtételre képtelen
kollektív éhséget. Nem értek fel ahhoz a tiszta, elvont szabadságeszméhez,
amelyet kidolgoztunk a számukra. Korábban szomorúságot éreztünk, ha „a
kommunizmus igája alatt“ sínylődő népekre gondoltunk, most viszont
rosszallóan figyeltük, mihez kezdenek a szabadságukkal. Jobban kedveltük
őket, amíg mindentől megfosztva sorban álltak, hogy kolbászt és könyveket
vegyenek, mert akkoriban boldoggá tett bennünket a felsőbbrendűség-
érzetünket erősítő tudat, hogy mi a „szabad világhoz” tartozunk.
A „vasfüggöny mögött“ húzódó ködös, homogén térség helyébe
különálló nemzetek léptek. Németországot – amelyről Mauriac azt mondta:
annyira szeretem, hogy örülök, hogy kettő is van belőle – újraegyesítették.
A politikai elképzeléseket eszkatologikus remény járta át. Új „világrend”