Robin jó tanár volt. És mi kiváló diákok. Leomlott a berlini fal,
megnyíltak a határok és a világ percről percre zsugorodott.
A repülőjegyek olcsóbbak lettek, növekedett a jólét, és a hétvégi
kiruccanás hirtelen már nemcsak azoknak a magas jövedelmű svédeknek a
szótárában szerepelt, akik Stockholmban az előkelő Strandvägen úri
lakásaiban laktak.
Természetesen azért ezután sem adatott meg mindenkinek a lehetőség
egy kis jetlagre, vagy hogy szabadon shoppingoljon Manhattanban október
egy szabadon választott hétvégéjén... de azért elég sokaknak.
Mindenkinek nem futotta rá, hogy Délkelet-Ázsia tengerpartján
napozzon, amikor Svédországban a leghidegebb tél tombol. De azért elég
sokan megengedhették maguknak.
Sokkal többen, mint amiről valaha is álmodhattunk volna, amikor azon a
régi őszi napon kiléptünk a moziból Robin Williams szavaival, amelyek
örökre bevésődtek az agyunkba.
- Carpe diem – mondta a megboldogult Robin, és mi nekivágtunk a
világnak, és pontosan azt tettük, amit mondott.
De mi nemcsak a napokat élveztük. Hanem egész heteket, hónapokat,
éveket. Hajszoltunk mindent, a naplementében elfogyasztott koktélt, új
konyhát dán designnal, vagy akár csak egy pár különleges cipőt, amit a
havas északon nem lehetett beszerezni.
A valóság túlszárnyalja a költészetet.