Mivel gazdasági tevékenységével hihetetlen mennyiségű pénzt keresett
olyan szolgáltatásokon, amelyek irdatlan mennyiségű szén-dioxid-
kibocsátással járnak, Branson úgy vélte, hogy épp itt az ideje, hogy a
befolyt és az elkövetkező időkben befolyó jövedelmének egy részét arra
fordítsa, hogy megtalálja a repülés okozta klímahatás problémájának
megoldását.
És mindez még nem elég.
Branson kiírt egy pályázatot, hogy az, aki feltalál egy technikai
megoldást, amely kiszippant ennyi meg annyi szén-dioxidot a légkörből,
mintegy húszmillió dollárt kap.
Csodálatos hírek! Nem utolsósorban azok számára, akik kénytelenek
repülni ahhoz, hogy elvégezhessék a munkájukat. Mint például én. Úgy
tűnt, hogy ezzel minden megoldódhat, mert ez ugyan csak egyetlen vállalat,
de ha a dolog nem bonyolultabb annál, mint amit itt látunk, akkor mások is
áldozhatnak erre valamit. Nem is beszélve a világ kormányairól.
Megnyugtató érzés volt.
Jó érzés.
Lám, létezik egy megoldás.
A probléma csak az, hogy Branson sosem talált egy olyan új üzemanyagot,
amely elég fenntartható volt ahhoz, hogy megfeleljen minden
követelménynek. Még csak a közelében sem jártak.
A célhoz legközelebbi megoldás a bioüzemanyag, de ezzel meg az a baj,
hogy nincs elegendő erdő és szántó, hogy meg lehessen termelni a
szükséges mennyiséget. Az esőerdőket meg már úgyis jórészt kitermelték,
és nem mindenki él olyan erdős országokban, mint Svédország, Finnország,
Kanada, Oroszország és ... tényleg, nincs is több. Csak ezek.
Ráadásul a bioüzemanyag drága. Meg aztán ott van az az erkölcsi
konfliktus, hogy a szántóföldeket másra kéne használni. Például élelmiszer-
termelésre. És főleg a Föld lakosságának azon 85–90 százaléka részére,
akik soha életükben nem repültek.
Hárommilliárd dollár helyett végül is 230 milliót áldozott erre a célra.